Végre vége, megjött, pedig tartottam tőle, hogy benne ragadok megint a végtelen, reménytelen időben. Az utóbbi év legnormálisabb ciklusát zárom, és végre megnyugszom. Tudom, hogy mehetek, és elkezdődik valami új, hogy elbúcsúzom a régi orvosomtól, és hozzáértőbb kezek közé kerülök.
Vérvétel a harmadik napon, már előtte is a szokásos szédülés kínoz, most pedig éhesen közelítem meg a labort, de sebaj. Felveszik az adataim, majd hamarosan hívnak, minden jól megy. Két üveg vért levesznek, aztán kezembe veszem a poharat, és megiszom a tömény cukoroldatot, a lehető leggyorsabban. Essünk túl rajta. Körülöttem többen küzdenek vele, én megkavarom, és lehúzom a végét. Legszívesebben visszahánynám az egészet. Egy óra nyugi, olvasok. Aztán újra két üveg vér, és újra olvasok, majd két óra múlva, mikor már megint éhes vagyok, leveszik az utolsót.
Végre reggelizhetek. Szédülök. Alul dől belőlem a vér, felül jócskán leszívták. Muszáj leülnöm, muszáj hazamennem, aztán munka.
Hamarosan megérkeznek a leleteim, bár türelmetlenebb vagyok. Aztán megnyitom, s szinte leesik az állam, ahogy nézem a papíron sorakozó csillagozott értékeket. Rosszul vagyok, nem hiszem el. Nem tudom, és nem értem, mennyire vészes a helyzet, csak azt tudom, hogy ezek rosszak. Tisztán látszik, hogy bár újra romlott, nem a pajzsmirigyemmel van a legnagyobb gond. Magam is látom, hogy az egyetlen, ahol jó értékek vannak, a TSH-n kívül a többi pajzsmirigyérték, nem vagyok autoimmun, lehullik a kő a szívemről.
Nem értem. Szeretnék vele most azonnal rohanni az orvoshoz, hogy mondja meg, mennyire rossz, hogy tudjam, mennyire kell kétségbeesnem, azonban még várnom kell, addig is kétségbeesek.
Közben elmegyek egy pajzsmirigy ultrahangra, gyönyörű az eredménye, nem pusztult a pajzsmirigyem, nincsenek göbjeim, szép.
És elmegyek utoljára a régi orvosomhoz, tulajdonképpen csak a leleteimért. Szerinte már minden tökéletes, és én szeretném az orra alá dugni a legújabb laborleleteim, végigmutogatni, és számon kérni rajta a sok-sok csillagot olyanok mellett, amiket soha nem nézett, és olyanok mellett, amik több, mint fél éve, mikor először jártam nála, még rendben voltam. Szerinte biztos más a gond, fenyegetőzik, hogy csak lombikkal lesz gyerekünk, ha lesz, és én tudom, hogy nincs igaza. Szeretném felpofozni, és számon kérni rajta az elmúlt fél évet, de szelíd maradok, bár ökölbe szorítom az elrejtett kezem, és összeszorítom a fogaim. Nekem kellett volna előbb észrevennem és gyorsabban lépnem. Naiv voltam.
Aztán kilépek, és megfordul körülöttem a világ. Nem értem magam a furcsa, összefüggéstelen környezetben, nem találom a kapcsolatokat, és úgy érzem, egy kicsit szalad körülöttem a világ. Pár nap, és minden megváltozik, s mintha ezt tudná a szervezetem, a lelkem, addig minden szétcsúszik. Nem értem, hova tűnnek az éjszakák és a nappalok, és nem értem magam az esti beszélgetéseken, ahol sírni szeretnék, de nem sírok, csak otthon, egyedül.
Majd egy barátnőm vállán egy pohár bor mellett. Talán az utolsó. Soha-soha nem lesz többé szabad életem – gondolom, s elönt a kétségbeesés, a félelem, a reménytelenség. Előkaptam a fiókom mélyén található különleges, ízletes csokoládékat, s még egyszer, utoljára próbáltam élvezni az ízeit, de sehol nem találtam megnyugvást azokban a napokban.
Úgy érzem, mérhetetlenül szükségem lenne rá, hogy valaki fogja a kezem, és úgy érzem, mintha nem fognám, szinte észre sem veszem a férjem erős, ölelő karjait. Csak számolom fejben, amit nem tudok, hogy hol tartunk, és mikor megyek végre oda. Mikor hagyom végre magam mögött a reménytelen kétségbeesést. Talán örökre.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
