Mindenképp szerettem volna egy év végi hálaadást írni, mert azt hiszem, rettenetes évünkben annyi kincs volt, melyekért hálát kell adnom. Nagy örömként ért, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} keretei közt tehetem meg mindezt, ugyanis a témánk ‘Ilyen volt 2015’.
Rettenetes év volt. Hálát adok érte, Istenem.
Borzalmas nehéz, tele betegséggel, szenvedéssel, veszekedésekkel és sírással. Telistele lelki válsággal, a kapcsolatunk mélypontjaival. Köszönöm!
Talán mindez furcsán hangzik, hogy most hálásnak érzem magam azokért a mélységekért, melyeket ellenségemnek se kívánnék. Talán megbolondultam.
Ahogy végignézek a férjemen és magamon, mégis hálás vagyok. Hálás vagyok az egyre szépülő lakásunkért, a konyhai remekművekért, s talán még azért az üres térért is, ahova a gyermeket várjuk.
Hálát adok érte, hogy ebben az évben megismerhettem a testem, hálát adok érte, hogy gyűlöltem és haragudtam rá, amiért nem tette a dolgát, amiért elhagyott, majd újra visszatalált, vagy legalábbis én újra megtaláltam. Hálát adok érte, mert megmutatta, milyen hálátlanul, milyen szeretettelenül bántam önmagammal. És hálát adok azért, mert megtanultam szeretni önmagam, a testem. Hálát adok a leadott kilókért, melyekért ötszörösen is megküzdöttem, a formásodó testemért, a tisztuló bőrömért, és azért, amiért egyre energikusabb vagyok.
Hálát adok a mély pontokért, a görnyedve, hisztérikusan zokogásért a konyhapadlómon, a görcsökért, a kiabálásért, mikor semmi mást nem tudtam ordítani, mint hogy én is csak normális életet akarok, mint a többiek, hogy nem érdekel már semmi, jól akarok lenni, egészséges akarok lenni. Hálát adok érte, mert megtanultam egy kicsit értékelni a pillanatot, az örömöket, azt, amikor kiegyenesedve, ruganyos léptekkel megyek az utcán, amikor őszintén tudok mosolyogni, amikor fúj a szél, és én szaladok, biciklizek.
Hálát adok azért, hogy megtanultam örülni a fénynek, a napsugárnak, a gyertyák lobogó lángjának, az illatoknak, a meleg és puha takarónk alatt egymásba kapaszkodásnak.
Hálát adok a Férfiért, akit mindig imádtam, akinek ajkán és szavain gyermeki rajongással csüngtek, akit öleltem, csókoltam, akiért úgy éreztem, tűzbe tenném a kezem. Hálát adok érte, hogy most itt van velem,fogja a kezem, hogy ő, aki hozzám hasonlóan hedonista módon élt, erősen fogta a kezem, és támogatott az életmódváltásomban, odafigyel rám, és velem van, megmutatta, hogy mindent, de mindent megtenne értem, a közös családunkért. Hálát adok az ő támogató szeretetéért. Hálát adok érte, hogy angyali türelemmel viselte, amikor ólmos fáradtsággal bóbiskoltam el a vállán, mikor a hormongyógyszerek hatása miatt a fotelben fekve gyengén és sápadtan vártam haza, mikor valódi házisárkánnyá változva ordítottam vele, magam sem tudtam, miért, aztán sírtam, zokogtam a vállán, és nem értettem, mi történik velem, ki irányítja az életem, az érzéseim. De azt tudtam, hogy ő ott van velem.
Hálát adok érte, hogy voltak percek, mikor mindketten végtelen mélységeket éltünk meg, mikor nem tudtam, meddig bírjuk mindezt, és meddig bírja ki a mindennél erősebbnek gondolt kapcsolatunk és házasságunk. És hálát adok azért az ölelésért, mely bebizonyította számomra, hogy örökké.
Hálát adok érte, hogy a barátaim, a családunk, akik mellettem álltak az örömteli percekben, itt voltak velem a bánatban is, míg én magányosnak és szeretettelennek éreztem magam, észre kellett vennem, hogy aggódó, szerető kezeik vesznek körbe, ha nem is értik, min megyünk keresztül, borzasztóan szeretnének segíteni.
Hálát adok azért, amiért a virtuális térben ezretekkel ismerkedtem meg, rengeteget tanultunk egymástól, bölcsességet, életet, adtunk egymásnak reményt, és megosztottuk egymással fájdalmaink, melyeket rajtunk kívül soha senki nem érthet meg.
Hálát adok a reménytelen percekért, a sírásért, a felállásokért, a célok és utak kereséséért, a magam és a kapcsolatunk ezerszer újradefiniálásáért, a bizonytalanságért, a lelki magányért. Hálát adok a vitáinkért, a megkérdőjelezésedért, azért, amikor mindenért téged hibáztattalak, aztán új reménnyel próbáltam belédkapaszkodni, vívódtunk, veszekedtünk, és követeltem, hogy megkaphassam, amire vágyom. Hálát adok érte, mert ezáltal bölcsességre és legyőzhetetlen erőre tettem szert, mely képessé tesz arra, hogy elérjem a célom, és hamarosan talán egy kicsit jobban mosolyogva mossam a csap alatt a kakis pelenkákat kialvatlan szemeimmel.
Hálát adok érte, hogy egy kicsit megleltem a békét.
És hálát adok érte, hogy vége ennek a rettenetes évnek. Amen.
Ha érdekel, mit írtak a témáról a többiek, kattints a békára:
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
