Sokáig kerestem magamban azt a fiatal lányt, akire emlékeztem, aki önfeledten kacagva táncolta körbe a világot, aki büszkén tipegett a tűsarkújában, aki felháborodott rajta, ha olyanok nézték meg, akiknek nem szánta magát, aki tajtékzott, ha késett a busz, aki azért késett el a találkozókról, mert még a szempilláját göndörítette.
Kétségbeesetten kerestem magamban azt a bohém, hedonista lányt, aki ha kellett, éjszakákat tanult vagy dolgozott át, és ha lehetősége volt, ugyanígy végigbulizta őket, aki tele volt szenvedéllyel, ha szeretett, és hasonlóképp tele volt szenvedéllyel, ha gyűlölt.
Kerestem magam, és úgy éreztem, ő volt az élettel teli, ő lett volna az, aki kellő lazasággal tudta volna kezelni a saját életét, és úgy gondoltam, ő lett volna az, aki ugyanilyen lazasággal nevelte volna a gyermekeit. Ő volt az, aki azért is szeretett volna fiatalon anya lenni, mert látta a szüleit, mikor fiatalon őt nevelték, majd tizenöt év múlva a kisebbeket, és ő volt az, akit elborzasztott a mély aggódás, és az, amit egyszerűen csak túlszeretésnek nevezett.
Ő volt az a fiatal lány, akinek célja volt, hogy ugyanolyan csajos nővé nevelje a lányait, és ugyanolyan fiús férfivá a fiait, mint a szeretett ember.
Ő volt az a fiatal lány, aki nem értett semmiféle aggodalmat, és egy vidám dolognak képzelte az életet.
Én pedig kerestem ezt a fiatal lány önmagamban, a csengő kacagásával, a folyamatos rohanásával, a mindent bevállalásával, avval, ahogy elfáradva hetek küzdelme után elszundított a férfi karjában, avval, amilyen élvezettel ette a csokoládékat.
És egy napon rá kellett döbbennem, hogy megváltoztam. És evvel együtt jött a felismerés, hogy nem bánom ezt a közel másfél évet, nem bánom a betegségeim, a mélypontokat, a szenvedést, a veszekedéseket, a szakítást különböző orvosokkal, nem bánom a kudarcokat, a zokogva kidobott terhességi teszteket, és nem bánok semmit, amin át kellett mennünk.
Nem bánok már semmit, mert ettől lettem az, aki. Tulajdonképpen ez volt az a nehézség, melynek köszönhetően felépítettem a kissé gyermeki, lányos énemből a felnőtt nőt, aki néha megtörik, de csak a hormonoknak köszönhetően, mégis hihetetlenül erős, és ettől lett mellettem az az erős, egészséges felnőtt férfi, aki kissé szomorúan, de elfogadja az újabb és újabb dolgaim.
Szeretem ezt a nőt, aki lettem, és büszke vagyok rá, mert olyan dolgokat tud az életről, amiket a kislány nem tudott, mert megjárt végtelenül sötét pillanatokat, mert képes bármit elkészíteni a konyhában, hiába állítják újabb és újabb kihívások elé. Büszke vagyok erre a nőre, aki lettem, mert már nem kiabálok az ügyintézőkkel, ha egyáltalán nem intézik el, amire szükségem van, és nem kérek sután segítséget a telefonon keresztül. Büszke vagyok arra a nőre, aki megtanult kiállni önmagáért, de mégis türelmesen mosolyog.
Szeretem ezt a nőt, aki lettem, a felment, majd lement kilóimmal, avval együtt, hogy még mindig néha megzuhanok, hogy szorongok bizonyos vizsgálatok vagy ünnepek és látogatások előtt, és avval együtt, hogy néha úgy érzem, nem én irányítom az életem, hanem a beszedett, majd elvetett hormonok.
Szeretem azt a nőt, aki megtanulta a türelmet, az élet iránti alázatot, aki újabb és újabb reményeket, majd kapaszkodókat keres.
És szeretem azt a nőt, akiben megvan ugyanaz a kislány, és ha kell, elő tudja őt is rántani, önfeledten kacagni, majd mindent átérezve mosolyogni, aki elengedi magát, mikor lehetséges, aztán megtalálja a másikat, aki ugyanolyan büszkén tud vonulni, mint régen, és csendben magában legyint, mikor megnézik, legyen csak nekik is szép napjuk.
Éppen ezért már semmiképp nem csinálnám vissza ezt az időszakot.
Gyereket viszont szeretnék, megtanultam, hogy nem lehet most azonnal, de ha lehet, minél előbb. 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
