Hosszú és fárasztó napom volt, örülök, hogy hazaérek, jó egy kicsit leülni, meginni csendben egy bögre forró teát. A férjem ma később ér haza, hiányzik. Furcsa ez a csend. A házon kívüli zajokra felriadok, olyan idegenek és néha félelmetesek, ahogy megtörik a magányt, ajtónyitás, felnézek, semmi, már megint a szomszéd volt, odakint egy madár zörget, olyan szép, de mégis idegen. A távolból sziréna hangját hallom, felriadok, vajon kit visznek? Egy imát mormolok az idegenért, akármiért is siessenek vele. Az órák mindkét szobában kíméletlenül ketyegnek.
Ilyen a csend, az ismeretlen, akihez régen romantikus képzelgéseim társultak, mikor nem ismertem.
De ez nem az a csend, ami a természetben fogad, nem az a csend, ahol lépteid alatt ropognak az őszi falevelek, nem hallatszik szellő fuvallata, nem táncolnak körülötted a színek, és nem hallod meg a mókus ugrálását.
És nem az a szent csend, ami a templomban fogad, nem leng körbe tömjénillat, nem látsz imádságra borult nénikéket, és nem nyílik éles visítással a vasajtó, nem járkálnak átszellemült arcú, békés gondnokok.
Ez a magány csendje, ahol nincs lélegzet, nincs lépés, nincs szó. Sose ismertem, de akkor még vágytam rá, én, aki sohase voltam egyedül.
Otthon mindig gyerekzsivaly volt, hangosak voltunk, ha évődtünk egymással, ha hajbakaptunk szeretettel, ha a ház különböző sarkaiból kiabáltunk egymásnak. Ott nem lehetett elbújni, titkot tartani, az ajtót bezárva loptuk tini csókjaink, míg ránk nem nyitottak. Macskanyávogás hallatszott, mikor zenét tanultunk, visítás, mikor civakodtunk, kiabálás és randalírozás.
Bekapcsolva felejtett elektromos játékok, a szomszéd szobából a kacaj, megtanultam, hogy kiabáljak, ha hallani akarom a saját szavam. Sose voltunk egyedül, reggel a konyhában együtt készültünk, senki nem ült le az asztalhoz, a konyhapultnak támaszkodva beszélgetve reggeliztünk, ebédnél és vacsoránál kapkodtunk, hogy előbb vegyünk, mint ahogy elfogyna. A zsebpénzünket apró falrésekbe rejtettük egymás elől, és ha beléptünk a házba, hangosan kiabáltunk, melyre mindig érkezett válasz.
Most meg belépek, és nincs itt senki.
Aztán laktam hónapokig együtt kortársaimmal, részeg ordítás, máskor összeveszések és összebújások, hónapok koedukált szobákban, aztán magunk közt.
Most pedig ez a magány.
Hazajön a férjem, és ketten vagyunk, ha beszélek, van hang, ha szól, beszélünk, aztán csak csendben összebújunk. És hiányoznak a többiek.
Hiányzik a gyerekkacaj, a hiszti, a civakodás, a futkosás a lakásban, hiányzik az az olaszosan temperamentumos nagycsaládi hangulat.
Azt hittem, előbb vagy utóbb megszokom, de csak egyre rosszabb és egyre csendesebb, rideg lakásunk csak akkor otthon, ha a férjem is hazaért.
Ha egyedül vagyok itthon, romantikus zenéket hallgatok, mert egy idő után olyan nehéz, hogy nem szól senki. Jól ismert filmek futnak a háttérben, mert szükségem van az emberi hangra.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
