Többször előkerült már a téma, hogy igen, egyszer férjnek is el kell mennie az andrológiai vizsgálatra, ha nem sikerül hamarabb összehoznunk a bébit. Amikor először felvetettem a lehetőséget, nem igazán értette, miért kell, ha tudjuk, hol a probléma, de ezen túllendültünk, és azt is mindig hozzátette, hogy őt ez nem zavarja annyira, mint engem a nőgyógyászati vizsgálatok (egyszer régen). Mikor ezt kifejtette, visszakérdeztem, hogy tudja-e, hogy néz ki egy ilyen vizsgálat, természetesen fogalma nem volt, de miután megbeszéltük, továbbra se tűnt úgy, mint akit nagyon zavar ez az egész.
Én végig hittem benne, hogy nála minden rendben lesz, töretlenül és kitartóan, talán máshogy el se tudtam volna viselni a legsötétebb pillanataink. Muszáj volt úgy gondolnom rá, hogy ennyi, csak ezt kell megoldani, és utána jön a gyerekünk. Teljesen ki akartam zárni azt a lehetőséget, hogy még bármi más probléma lehetne, mert akkor kellett ez a hit a gyógyuláshoz, és kellett ahhoz, hogy túltegyem magam olyan terheken, amiknek nem készültem fel a fogadására, és korábban nehezedtek a vállamra, mint ahogy kellett volna.
Másrészről egy ideje úgy érzem, a fél életünk orvosoknál töltjük, és egész egyszerűen jelenleg nem fér bele több…
Ott volt tehát az andrológia a majd egyszer felkiáltással, és reménykedtem, hogy sohase kerül rá sor.
Aztán a múltkor felvetette már az orvosom is, hogy szeretné látni férj eredményeit. Persze, elintézzük. – válaszoltam, és úgy is jöttem haza. Közben végig azon gondolkodtam, hogy ez az egész mennyire kellemetlen.
És újra elkezdtünk róla beszélgetni, férj rögtön válaszolta, hogy persze, és én megnyugodtam.
Aztán elkezdtek bennem feltolulni olyan érzések, amikre korábban nem is számítottam. Bűntudatom lett, hogy a férjemnek az én problémáim miatt kell orvoshoz mennie, és előjött megint a mardosó lelkiismeretfurdalás, hogy ő boldog lehetne, lehetne édesapa, neki már akár a második gyermeke is útban lehetne, és ennek az egésznek én állok az útjában. A férjem, akit mindenkinél jobban szeretek, miattam nem lehet boldog, miattam nincs teljes élete.
Visszagondolok a gyönyörű esküvőnkre, angyalmosoly, naiv kacagás és ígéretek, persze, elfogadom a gyermekeket. Már akkor is vágytam rá, és bíztam benne, hogy hamarosan itt lesz. Aztán mi lett belőle… Átsírt éjszakák, napok, mikor fel se tudtam állni, az ágyból fogadtam haza, orvosok, gyógyszerek, kétségbeesés. Ahelyett, hogy boldog lenne, miattam kell szenvednie, és elviselnie minden hülyeségemet.
Ahogy kutattam a lelkemben, hogy mégis mi okozza ezt a rendíthetetlen rossz érzést az andrológiával kapcsolatban, egyszercsak váratlanul kimondtam: félek. Nem csak félek, rettegek, megesz az ideg, szabályosan szorongok tőle.
Biztos minden rendben lesz. Reméljük.
És ha őszinte vagyok, attól is félek, mi van, ha meglátom a papíron a tenyészbika eredményt, ami kíméletlenül leírva szembesít avval, hogy kizárólag én tehetek róla, hogy ő makk egészséges, és tökéletes, csak én vagyok ilyen nyomorék mellette.
Arra pedig továbbra se merek gondolni, mi van, ha mégsincs minden rendben…
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
