Mit érzek akkor, mikor valaki körülöttem bejelenti, hogy érkezik náluk a baba? Mikor azt látom, hogy mindenhol pocakok vesznek körbe? Mikor nap, mint nap elsétálok a játszótér mellett? Elsősorban keserű irigységet, pedig néha olyan jó lenne, ha tudnék együtt örülni velük.
Néha szabályosan szorongok egy-egy esküvő, nagy családi vagy baráti találkozó előtt, hogy vajon hányan fogják bejelenteni, és hogy ne kérdezzék meg, hogy na, és nálunk? Ilyenkor avval telik előtte a délelőtt, hogy ezerszer átrágom magamban, hogy na, majd XY és Z tuti már megint, elvégre eddig is gyors ütemben szülték a gyerekeket. Igen, irigy vagyok rájuk, hogy megkapták, amire mi is vágytunk, irigy vagyok az apró kis lábakra, akik ezerszer végigszaladnak tombolva a nappalijukban, irigy vagyok a maszatos terítőjükre, az eldobált kiflivégekre és miközben ők irigyek a mi csendünkre, és ennek hangot is adnak, én úgy érzem, mikor belépek a földrengés utáni állapotokat idéző lakásukba, hogy hazatértem, és rég nem érzett nyugalom lesz úrrá rajtam, ahogy sikítva, üvöltve kergetik egymást körülöttem a gyerekek. Irigy vagyok rájuk, hiába mondják, hogy élvezzem ki a csendet és az egyedüllétet, miközben ebben az idegenségben semmi élvezetes nincs számomra.
És igenis irigy vagyok rájuk, hogy a gyermekeik egy romantikus éjszaka eredményei, ahogy én is elképzeltem álmaimban. Irigy vagyok rájuk, mert nem kellett megélniük azt a mindent felemésztő aggódást, hogy mi lesz, ha soha nem lesz gyerekünk, irigy vagyok rájuk, mert nem nyúlt olyan hosszúra a próbálkozásuk, hogy már féltve óvják a szexuális életük, irigy vagyok rájuk, amiért nem kellett sírniuk egy-egy ilyen családlátogatás után. Irigy vagyok rájuk, amiért nem ismerik azt, ami engem ilyenkor átjár, a gyermeki szavak iránt érzett szomjúságot, mert nem tudják, mit jelent az, amikor beszívod más gyermekének az illatát, és elraktározod valahol mélyen azt a mosolyt. Irigy vagyok rájuk, mert nem tudják, milyen, mikor felfedezik a tér másik oldalán a gyermeket, és onnantól megszűnik a világ, a szemem mágnesként tapad rá, és már nem hallom, amit körülöttem mondanak.
Irigy vagyok rájuk, amiért nem tudják, mi mindennek kell stimmelnie, hogy összejöjjön a gyerek, amiért nem elemezgetik a saját hormonszintjüket, nem számolják az együttléteket, nem ébredtek hőmérővel a szájukba, nem stimulálták őket. Irigy vagyok rájuk, mert mikor azt mondják, élvezzük a gyerektelen életet, fogalmuk nincs róla, hogy ez a nagyszerű gyerektelen élet nem arról szól, hogy körbeutazzuk a világot, mert van rá pénzünk és időnk, hanem azt a pénzt és azt az időt orvosoknál csengetjük ki kétségbeesve. Irigy vagyok rájuk, amiért nem ismerik azt a bűntudatot, hogy létezik az ember, akit mindennél jobban szeretek, és az én nyomorúságom miatt nem lehet boldog.
E-mailekben naponta többször születési hírek, gyerekekkel készített vagy pocakos selfiek, internetes siránkozások arról, hogy lányt akartak, de fiú lett vagy ő csak egyet akart, de mi lesz vele, hogy ikrek lettek, a facebookra felmenve idegenek gyerekei mosolyognak rám. Irigy vagyok, úgy szeretnék csak egy napra cserélni velük…
És úgy szeretném, ha mikor megérkeznek a hírek, nem a könnyeimet törülgetném, hogy mikor meglátok a munkahelyemen egy újabb pocakot, tudjak őszintén mosolyogni, ha a barátaimmal, szeretteimmel tudnék együtt örülni, az életnek.
Mégis vannak, akiknek tudok örülni, ők azok, akik hozzánk hasonlóan kétségbeesettek voltak, akik nálunk is többet vártak, és reménytelenebb helyzetből indultak. Ők azok, akiken láttam a hozzánk hasonló küzdelmet, a kétségbeesést, a kitartást, s most láthatom, hogy igenis van értelme. Ők azok, akiknek az arcán a letörölhetetlen boldogság mögött ott van a tudás, ott vannak a hol kétségbeesetten, hol reménykedve végigküzdött évek, az ismerős érzések.
Ők azok, akik reménnyel töltenek el, hogy igenis, van miért küzdeni.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
