Nem is olyan rég volt, mikor sután-félszegen bebotorkáltam először a nőgyógyászati rendelőbe, és szégyellősen nyögtem ki az akkori panaszom, remegve húztam le magamról a ruhákat, miután megtudakoltam, mégis melyiktől kell megszabadulnom, s nyugtalanul ültem fel a vizsgálóasztalra, hogy megszégyenülten csússzak lejjebb, s tegyem szemlére egy idegen férfinak azt, amit egy nála sokkal jobban ismert, jobban szeretett, fiatalabb és jóképűbb férfinak is csak évek után mutattam meg.
Emlékszem a szégyenre és a megkönnyebbülésre, melyek a vizsgálat után öntöttek el, mert nem tudtam, mit kéne bent tennem, és engem nem kísért el senki, mikor először mentem, a megkönnyebbülésre, hogy hurrá, túlestünk rajta, és arra, hogy magamban úgy éreztem, és gondoltam, hogy soha többet nem akarok idejönni.
Aztán belekerültem a mókuskerékbe, váratlan érkezések, a rendelő mosdójában borotválkozás, remegve széttárt lábak, és örök félelem, hogy majd megint le kell vetkőznöm, és egyébként is vajon mi történhetett ott belül, amit majd ők látnak az ultrahanggal.
S végül valami átfordult, már rutinosan pattantam fel, és akasztottam be a lábaim, melyeket már nem kellett megfogni, hogy ne remegjenek, már nem szorítottam olyan görcsösen az alfelem, hogy az orvosok csak fájdalmak árán turkálhassanak bennem, s lopva igyekeztem belelesni a monitorba.
Egyszer a véres nőiességemet is meg kellett mutatnom, hiába indultam fürdés után, mire beértem, alvadt, büdös darabok leptek el, melyeket az öltözőben letöröltem, s az orvos kiömlő vértengerrel találta magát szembe, mely végül egybeolvadt az ultrahanghoz használt síkosítóval. És nem szégyelltem, csak attól féltem, mi a baj már megint.
Aztán egy napon furcsa gondolatom támadt, milyen jó lenne, ha most benéznének, látni, mi történik odabent, s én megrémültem. Na, nem attól, hogy újra széttárjam a lábaim, és kivételesen nem is valamilyen súlyos diagnózistól, hanem saját kiégettségemtől és szemérmetlenségemtől, hogy már megint arra vágyok, hogy idegen férfiak előtt meglebegtessem meztelen alfelem, s aztán mindenféle tárgyat dugjanak belém. Nem ismertem már rá arra a félszeg lányra, és ekkor mondtam ki először: segítség, nőgyógyászfüggő lettem!
Nem csak eljutottam oda, hogy egy fehér köpeny láttán azonnal letoljam a bugyim, és széttárjam a lábaim, hanem szinte hiányzik. 😀
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
