A harmadiktól a hetedik napig szedtem a clostit, és szexinek és boldognak éreztem magam, aztán egyik este az örömmel teljesített kötelességünk után görcsbe rándult a hasam, a nyolcadik napon már komoly fájdalmakkal küzdöttem, görcsölés, szurkálás, képtelen voltam kiegyenesedni, a kilencedik nap délutánján pedig enyhén, de elkezdtem barnázni, másnap délelőtt már nem csak a wc-papírt, hanem a bugyimat is barnára festette. Kissé féltem, de reméltem, hogy ez – bár nem a legjobb hormonértékek mellett -, de mégiscsak az ovuláció közeledtét fogja jelezni.
A tizedik nap már komoly görcsöktől szenvedtem, és félve indultam hazafelé a biciklivel, szédültem, elhomályosult előttem a világ, és egyre jobban barnáztam, már nem csak a wc-papír, hanem mindenem olyan lett.
Azért délután hazaérve felbontottam az első LH-tesztet, mert annyira szerettem volna kicsit megfigyelni, és reméltem, sikerül kimutatnom végre egyszer egy ovulációt, sokáig nem akart semmi előjönni, be is raktam egy szekrényajtó mögé, hogy ne lássam.
Közben újabb hatalmas görcsök, és minden egyes görcsnél alvadt vérdarabok jöttek belőlem, de még volt erőm azon pánikolni, hogy ha így lesz ovulációm, hogy épül nyálkahártyám, és főleg hogy ágyazódik be?
Később elővettem az LH-tesztet, és hirtelen néztem, hogy most akkor melyik a kontrollcsík a kettő közül, és büszke voltam, hogy úgy tűnik, legalább egy ovulációm lesz…
Le kellett ülnöm, annyira görcsöltem, és szédültem. És pánikoltam. Újra és újra kimentem a mosdóba és néztem az elnyúló vérdarabokat, megszagoltam, és olyan érzésem volt, mintha belülről rothadásnak indultam volna.
Elővettem újra a closti betegtájékoztatóját, kihajtogattam magam elé az asztalra, és próbáltam úgy nézni, hogy a szédülés és a könnycseppek mellett követni tudjam az elhomályosuló sorokat, és elcsodálkoztam a szenvtelen, tudományos megfogalmazáson, amivel tájékoztattak a lehetséges mellékhatásokról.
Szédülés, vérzés, görcsök, s még odabiggyesztették mellé, hogy endometriózisra utalhat, nekem pedig sikított a lelkem, hogy ezt nem akarom, nem akarok még egy krónikus betegséget, nem akarok evvel küzdeni, nem akarom.
Lelkemben feltolultak a miértek, a miért történik ez velem és a miért épp velem?
Egyedül voltam még otthon, vártam a férjem, szédültem, de reméltem, hogy kezemben tarthatom az irányítást, nem tudom, miért, de fel sem merült, hogy valakit felhívjak, hogy baj van, csak ültem összegörnyedve a fájdalomtól és kortyolgattam a levendulás-citromfüves teát.
Nyugtáztam magamban, hogy ha ez nem romlik tovább, hiába írja a betegtájékoztató, hogy akkor menjek orvoshoz, ha napokig vérzek, én mindenképp orvosnál indítok másnap. Ha pedig romlik… Akkor ügyelet, biztos, ami biztos, felidéztem magamban még azt a telefonszámot is, melyet utoljára általános iskolában tanultam meg, de még hál’Istennek sose kellett felhívnom.
Aztán megjött a férjem, s nekem hatalmas kő esett le a szívemről, lelkesen mesélte volna a napját, aztán meglátta a könnycseppeket a szemem sarkában, megölelt, és letörölte, meghallgatott, aztán ő is beszélni kezdett, s én képtelen voltam koncentrálni.
Türelmetlenül és rettegve vártam a reggelt, éjjel váltakoztak a majdhogynem ájulva végigaludt és a rettegve összegörnyedt periódusok, időnként remegve riadtam fel, és levert a víz, aztán újra szinte eszméletemet vesztve zuhantam a sötét, álom nélküli mélységbe. Fellélegezve keltem fel reggel, s álltam be a zuhany alá, s próbáltam megtisztítani magam, és közben elgondolkodtam rajta, milyen kínos lesz így széttárni a lábaimat.
A férjem közben felrakott nekem egy teát, kikészítette a reggelit, és próbált egy falatot belémtáplálni, hogy valami energiával induljak el, én pedig úgy éreztem, még a puha vajaskenyeret is képtelen vagyok lenyelni. Rátámaszkodva léptünk ki a kapun, gyengéden átölelt, és biztatott, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. Én pedig rettegtem.
Mikor beértem a rendelőbe, nagy kő esett le a szívemről, s lehuppantam a bejelentkezés előtt a legközelebbi helyre, hogy aztán nehézkesen feltápászkodjak, mikor sorrakerülök, mondtam, hogy a nőgyógyászatra kell mennem, és nincs időpontom, a recepciós még visszakérdezett, hogy sürgős-e, s én nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ezért fájdalmasan válaszoltam, hogy igen.
Megközelítettem a rendelőt, s ledőltem egy újabb székre, mellettem egy negyvenes nő sopánkodott, hogy avval, hogy itt ül, elmegy az egész délelőttje, én pedig csak vártam. Közben valahogy szóbaelegyedtünk, kérdezte, hogy milyenek az orvosok, én pedig az ismertekről nyilatkoztam, végül előttem ment be, s kifele jövet mondta, hogy kedves ember, s én magamban azért egy kissé hitetlenkedtem. Elpanaszolta nekem, hogy a húsz éves lánya még sose volt nőgyógyásznál, s én elgondolkodtam, hogy akkor, pár éve még nekem se volt ez a része az életemnek, bezzeg most… 😛
Többször meglátogattam a mosdót, és úgy éreztem, annyira görcsöl a hasam, hogy nem tudom magam elengedni.
Aztán sorrakerülve, bizonytalan léptekkel mentem be az ajtón, s rogytam le bent a székre, negyedórás monológban tájékoztattam az ügyeletes orvost a kollégájáról, a pajzsmirigy alulműködésemről, a norculutról, a clostiról és az összes tünetemről, aztán a végén hozzáfűztem, hogy itt van minden leletem, úgyhogy még azokat böngészte, aztán jött a kedvenc részem, a vetkőzzön le. Egy mozdulattal lehúztam magamról mindent, és szörnyülködve néztem végig véres alfelemen, letörölgettem magam, s foglaltam el a helyem a vizsgálóasztalon.
Alaposan körbenézett, levett mindenféle kenetet, megállapította, hogy igencsak vérzem, és ez már felülmúlja a normálist, megnyomkodta a hasam, majd rácsodálkozott az eltorzuló arcomra, pedig nehezen, de megálltam, hogy felordítsak, csupán a levegővétel akadt meg a torkomon.
Aztán hurrá, irány szokás szerint az ajtókon keresztül az ultrahangos szobába félmeztelenül, de ez most nem érdekelt, csak az, hogy megtaláljam az egyensúlyt, és valahogy egyenesen menjek, ne essek össze, és véletlen se menjek neki semelyik ajtónak.
A méhemet nézegette sokáig, megállapította, hogy innen se lát semmit, ami miatt véreznem kéne, aztán kiküldött, hogy nem látja rendesen a petefészkeimet, na, persze, egyszerű lenne, ha nem görcsölnék annyira, hogy megszenvedjek a mosdóban is… Aztán vissza, újra, még egy gyönyörű kép a belső szerveimről, és megállapította, hogy a petefészkeimben sincs semmi. Próbáltam kitekerni a nyakam, hátha én is megláthatok valamit a képből, aztán feladtam, és rákérdeztem, hogy nincs-e legalább egy tüszőm így a clostilbegytes hónap 11. napján, de nem volt az égvilágon semmi. A nyálkahártyám is mindössze 4,5 mm-re nőtt meg.
Összezuhantam.
Visszaküldtek, hogy felöltözhetek, az asszisztensnő hozzáfűzte, hogy nyomjam magam tele Cataflammal, ne hősködjek, és kaptam Exacylt vérzéscsillapítóként, öt napra napi hármat, hogy ha nem enyhül, egy héttel később térjek vissza, és egyébként meglátjuk, hogy folytatódik.
Végig nagyon emberségesek voltak velem, látszott, hogy ideges vagyok, nyugtattak, ezért hálás vagyok. 🙂
Ugyanakkor olyan érzésem volt, hogy azért nem akarnak semmi okosat mondani, mert úgyis járok endokrinológiára.
Kitámolyogtam a rendelőből, és felültem a buszra, lerogytam az első székre a nénik kereszttüzébe, mert le mertem ülni huszonévesen… Mikor hazaértem, nagy kő esett le a szívemről, úgy éreztem, hiába szédülök, hiába homályos körülöttem minden, most már biztonságban vagyok, aztán egy mozdulattal levertem egy pohár vizet, és akkor kitört belőlem minden, hangosan, hisztérikusan zokogtam, még az se érdekelt volna, ha felverem a szomszédokat. Az kellett, hogy ott, leroskadva a földre kiálthassam, hogy miért, miért, és hogy én ezt nem akarom, normális nők normális életét akarom élni, gyereket akarok, és egészséges akarok lenni.
Ehelyett dőlt belőlem az egyre kevésbé alvadt vér, még napokig óránként átvéreztem a tamponokat teljesen, szédültem, és egyáltalán nem volt erőm, ameddig fel se keltem, jól éreztem magam, amint felálltam, elhományosult előttem a világ, és imbolyogtam, reszkető kezekkel kerestem a falakat, melyekbe megkapaszkodhatom, elindulni sem mertem otthonról sehova. Képtelen voltam bármilyen értelmes tevékenységet végezni, csak egy-két filmet néztem meg, aztán aludtam. Bár tudtam, hogy nem ez a fogyókúra legmegfelelőbb időpontja, alig bírtam pár falat levest letuszkolni a torkomon, s mikor férj hazaért, csak az ágyból vagy a fotelből üdvözöltem, s ő odajött hozzámbújni.
Rossz volt otthon ülni nekem, aki legszívesebben nem maradok otthon, akármilyen beteg vagyok, de sikerként éltem meg, mikor a kapuig végre ki tudtam menni, pedig mire odaértem, addigra erőteljesen szédültem, és meg kellett kapaszkodnom.
Most először merült fel bennem a kérdés: hogy lesz nekem így gyerekem?
És felmerült bennem az is, hogy abba kéne hagynom a történetem mesélését, mert nem kelthetek pánikot mindenkiben avval, hogy a legbrutálisabb dolgok történnek meg velem.
Őszintén nem tudom, hogyan lesz.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Képek: Pixabay
