A szokásos monológommal kezdve ma Magyarországon minden 5. pár meddőnek számít, azaz egy év védekezés nélküli szexuális élettel se sikerül felmutatniuk élő utódot. A meddőség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető párnak ne lehetne gyereke, sőt, arról beszélünk, hogy fennáll egy negatív helyzet, probléma, akármi, amit meg kell oldani, legyen szó bármilyen egészségügyi akadályról.
Forrás: Pinterest
Elvégre az a nő, akinek van méhe és petefészke, már simán szülhet, sőt, petefészek nélkül is, csak petesejt kell, és már megszülettek az első méhátültetés utáni gyermekek is. Az a férfi, akiből ki lehet szedni legalább pár életképes hímivarsejtet, alkalmas rá, hogy biológiai értelemben is apává váljon, és szinte mindenki ide tartozik, miközben én szándékosan nem hozom ide, hogy egyes kutatók azon dolgoznak, hogy lehet hímivarsejtet őssejtből előállítani.
A meddőségi kezelések tehát elképesztő ütemben fejlődnek, és mára olyan dolgok váltak lehetségessé, amelyekről pár évtizede akkori sorstársaink valószínűleg álmodni sem mertek.
Mindeközben egyre több irányból érkezik rá bizonyítás, hogy a meddőség oka sokszor nem biológiai, hanem pszichés eredetű, és egyre több lehetőséget kapnak a párok arra, hogy megoldhassák azokat a lelki gátakat, amelyek ehhez vezetnek, olyan, eddig ismeretlen fogalmakat ismerhettünk meg, családállítás, mediáció, szívárványterápia, és számtalan lehetőség közül válogathatunk. Maradhatunk a hagyományos berkeken belül, járhatunk pszichológushoz, ha vallásosak vagyunk, lelki gondozóhoz, esetleg alternatív utakat keresve kineziológushoz, és a lélekbúvárok különböző fajtáihoz.
Aki csalódik, vagy kevésbé hisz a hagyományos gyógymódokban, esetleg nehezen szánja el magát az drsztikus lépésekre, elmegy Aviva-tornázni, Arwen-tornázni, női jógára, természetgyógyászhoz, akupunktúrára, anyámkínjára.
A többség talán mégiscsak marad a hagyományos orvoslás berkein belül, endokrinológiára jár, vizsgálatok tömegeit végzi el, átjárhatósági, műtétek, endometriózis kezelés, férfiaknak andrológia, éveken keresztül, aztán ha továbbra sem sikerül, inszemiáció, lombik, mikor már kisebb vagy inkább nagyobb vagyonokat költöttek magánorvosokra, miközben a tb elvileg támogatja, dietetikusra, hogy valaki segítsen eligazodni az inzulinrezisztenciás étrendben. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy 150-200 ezreket elköltenek egy állami támogatott lombikkezelésen az otthon kiváltandó gyógyszerekre, ha ez se sikerül, akkor pedig jönnek azok a vizsgálatok, melyeket már tényleg senki nem akar támogatni, pedig léteznek.
A kérdés csupán annyi, hogy vajon ehhez hányan férhetnek hozzá?
A meddőséget okozó problémákhoz azt hiszem, a teljes népesség, sőt, bár erre természetesen nincsenek adatok, valószínű némelyik életmódtól kialakuló betegség, mint az inzulinrezisztencia, sokkal inkább sújthatja a szegényebbeket, tanulatlanabbakat, akiknek halvány gőzük nincsen róla, hogy kéne valójában étkezni, és hogy miért nem a megfelelő táplálék a boltokban kapható élelmiszernek címkézett áruk jelentős része.
Nos, és itt is vagyunk, erről nem lesz statisztikai adatunk, hogy az inzulinrezisztenciásoknak mennyi az átlag jövedelme, elvégre sokan – például mert se pénzük a drága magánorvosra, az sztk-ban meg derogál megcsinálni a cukorterhelést, de még csak nem is tudnak a probléma létezéséről, el se jutnak a diagnózisig. Vagy eljutnak, de akkor már úgy hívják, hogy kettes típusú diabétesz, melynek gyanítom, hogy állami szinten is lényegesen olcsóbb volna a megelőzése, mint a kezelése.
A kedvenc vesszőparipám, a pajzsmirigybetegség is nálunk kiderül akkor, mikor nem jön a gyerek, míg van, akinél csak akkor tűnik fel, hogy valami nincs rendben, mikor asszonyka 90 kg-re hízott, és kihullott a fele haja, és már csak kármentésről lehet szó, hogy a járulékos betegségekről ne kelljen beszélnem, gondoljunk vissza az előző pontra.
Vagy kiderül, hogy apajelöltnek bizony egy szem spermája sincsen, lombikra nincs pénz, mert mondjuk a feleség ápolónő, a férj pedig gimnáziumi tanár, nem érdemlik meg, elvégre látszólag alig termeltek némi GDP-t, ja, hogy tulajdonképpen 0-24-ben éhbérért végzik a rabszolgamunkát az államnak?
Ugyanis jelenleg hiába mondjuk azt, hogy a tb keretein belül is lehetőség van a reprodukciós eljárásokra, ezek még úgy is hatalmas anyagi terhet rónak a családokra, akik sokszor a nagymamákig kezdve mindenkitől gyűjtik össze a pénzt. A várólisták borzasztóak, én ezerszer teszem össze a kezem, hogy mindössze másfél hónap után bejutottam az endokrinológiára, elvégre hallottam olyat is, akinek 9 hónap múlvára adtak volna időpontot. Csak halkan merem megkérdezni, vajon mikorra hívják kontrollra? Én például nagyjából havonta megyek jelenleg a pajzsmirigy alulműködésemmel, és bébiprojekt nélkül is 3 havonta, de maximum félévente kontrollvérvételre kéne mennem. 😛
És hány, de hány olyan esetet hallok, amikor legyintéssel elintézik, ha esetleg a beteg, babára vágyó nő szeretne egy cukorterheléses vizsgálatot…
“Ha erre sincsen pénz, miből akarjátok felnevelni a gyereket?” – hallom százezerszer, és nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek.
Komolyan, aki ilyen kérdést tesz fel, miből neveli a gyerekét? Rákölt minden hónapban 200 ezret, mint egy lombikkezelésre? Merthogy az nem úgy van ám, hogy szépen lassan folyik ki a pénztárcánkból a gyerekétkeztetésekre szánt pénz, hanem súlyos összegeket perkálunk le félsikerekért. A lombikkezelések közül például minden negyedik sikeres, de lehet, hogy 6-8-10 alkalmat kell végigcsinálnia a párnak, hogy sikerüljön, és addig tulajdonképpen minden egyes 200 ezer csak röpült ki az ablakon. Az államnak egyébként éppenséggel megéri, pláne a jelenlegi gyerekvállalási kedv mellett, legalábbis megérné, de erről majd a csütörtöki bejegyzésemben.
A kérdés viszont tényleg az, hogy honnan teremtsék elő a párok azt az összeget, amiből fedezni tudják a kezeléseket? Én magam is több olyan nővel beszéltem már, akiknél azon áll, és arra várnak, esetleg azon csúszott éveket az ügy, hogy gyűjteni kellett a pénzt, miközben orvosi ismeretek mellett kikupálódtak egészségpénztárakból, pénzügyből, jogból is. És közben telik az a nyomorult idő, az eredmények romlanak, az esélyek csökkennek, és lelkileg sérül mindenki, a nő, a férfi, a párkapcsolat.
És nem arról van szó, hogy a sokak által nemkívánatosnak ítélt munkás-munkanélküli társadalmat gátolnánk meg a szaporodásban, hanem a társadalmilag nagyon hasznosnak ítélt, mindenki álló pedagógusok, egészségügyi dolgozók és a közszféra egyéb dolgozói is jelentős hátrányba kerülnek.
Tulajdonképpen mikor harcolok az egészségüggyel, ez is mindig eszembe jut, hogy nem hiszem el, hogy csak úgy lehetne végigcsinálni, ha rámegy a szűkebb és tágabb rokonságunk teljes vagyona. Én úgy érzem magam hitelesnek, ha egészen addig a pontig, amíg lehetséges, olyan utat próbálok mutatni, ami tényleges alternatívát nyújthat mindenki számára, attól függetlenül, hogy lapulnak-e milliók a számára egy nemes cél érdekében. Mert az anyasághoz és az apasághoz mindenkinek joga van!
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
