Rettegek, hogy elveszítem a meg sem fogant gyermekem – Meddőségi napló

Nem tudom, mi ütött belém, de egy ideje rettegek. Rettegek, hogy akiért annyira megküzdünk, elveszítjük, mielőtt láthatnánk. Félek tőle, hogy hiába beszélek hozzá, amikor nem látják, és nem hallják, és biztatom, hogy szeretni fogjuk, jó helye lesz nálunk, és tőlünk indulva ezernyi lehetősége lesz az életben, nem fogok tudni vele beszélni a valóságban.

Részlet Alfred Hichcock Psycho című filmjéből, Forrás: Pinterest

Régebben nem féltem tőle, biztos voltam benne, hogy ha annyi küzdelem után végre megfogan, velünk marad. Beszéltem hozzá a lelkemmel kedvesen, szeretettel, hogy ne várasson magára sokat, és tudja, hogy milyen fontos nekünk, ki ne akarna ilyen helyre születni.

Szomorúan olvastam azokat a történeteket, mikor anyák elvesztették a gyermekük, mégis úgy gondoltam, hogy ez velem egész egyszerűen nem történhet meg. Nekünk nem ez az utunk, a pozitív teszt után kilenc hónappal a kezemben tarthatom. Nem érdekeltek a statisztikák, a minden negyedik, és nem érdekelt az se, hogy a pajzsmirigybetegségem ront az esélyein, elvégre úgy gondoltam, hogy egy ilyen szörnyűséget mi nem kaphatunk.

Korábban nem féltem semmitől, csak attól, hogy sose lesz gyermekem, nem féltem a szüléstől, a szoptatástól, a magánytól, a fájdalomtól.

Aztán valami átkattant.

Nem tudom, hol, és nem tudom, mikor. Talán a saját gyengeségem és törékenységem megélése, mikor megtapasztaltam, hogy nem vagyok erős bástya, hanem egy gyenge nádszál, aki a szél fúvására meghajol, és összetörik, talán a halálfélelem, amit megéltem, mikor a szívemre ráment a szedett hormon. Vagy talán csak a sok küzdelem világított rá, hogy nehéz.

És félek. Álmomból felriadva rettegek, hogy elveszítem őt, a legnagyobb kincset, akiért megküzdöttünk orvosokkal, a testünket és a lelkünket. Látom magam egy szakadék szélén állva nagy pocakkal, ahogy kapaszkodok, hogy ne lehessen baja, mert ha leesek, elveszítem, látom magam ahogy óvom, és vigyázok rá, és rettegek, hogy elveszítem.

Félek, mikor egyedül maradok a gondolataimmal, és félek, mikor meghallom, hogy valaki elveszítette a gyermekét.

Már nem attól rettegek, amitől korábban, hogy ha mégis elmegy a babánk, újra sokat kell majd várni rá, és nem attól, hogy meg ne lássák rajtam a könnycseppeket. Már nem félek a kérdésektől, hogy ha valaki megtudja, hogy elveszítettük, rákérdez, hogy na, és mikor. Nem érdekel.

Attól rettegek, hogy a hosszú és rögös utam bejárva megtalálom a világ legdrágább kincsét, és elveszítem. Félek, hogy egy soha be nem tölthető űr marad utána, mert már az anyaméhben egyedi és megismételhetetlen lesz, és születhet utána akárhány testvére, nem fogják tudni pótolni.

Félek, hogy nem ismerhetem majd meg, hogy nem tudom, hogy fiú lett volna vagy lány, hogy milyen színű lenne a szeme, hogy milyen lett volna a hangja és mikor hozta volna magával az első párját haza.

Félek, hogy egyedül kell majd gyertyát gyújtanom a születése vagy az elvesztése napján, ő pedig egyedül lesz odaát, miközben még olyan kicsi, és törékeny.

Rettegek, hogy hiába találom meg, elveszítem, és ez még annál is nagyobb fájdalom lenne, mint ha meg se találnám.

Forrás: Pinterest

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!