“Csak háború ne legyen az életetekben!” – visszhangoznak bennem dédnagymamám szavai, aki kicsiként rengeteget játszott, és mesélt nekünk, de mikor a háborúról faggattuk, alig hagyta el pár szó a száját. Akkor még titokzatosnak, romantikusnak és misztikusnak tűntek ezek a szavak, izgalmas filmeket néztünk róluk, kivágva a legdurvább részleteket. Mindenki beszélt róla, csak az nem, aki átélte.
Aztán ott van a töpörödött rokon néni, aki megjárta Birkenaut, kamaszlányként, épp annyi idősen, mikor én gimnáziumba jártam, szabadidőmben olvastam, pasiztam, ha rágondolok, beleborzongok, neki ott tört ketté az élete. Soha egy szót nem mond róla, csak a dédim által is hangoztatott ‘csak háborút ne kelljen megélnetek’ – mondatot. Állítólag leírta az “élményeit”, és ott őrzi az éjjeliszekrénye fiókjában, hogy amíg él, nem szabad elolvasni, és én nem tudom, hogy utána akarom-e.
Abból, amit mondtak, ahogy ők látták, csak azt tudom, hogy sokkal szörnyűbb, mint ahogy a regények, a filmek, a dalok láttatják, nem fütyörészve háborúba induló bakákról van szó, és az elszenvedői általában kis emberek, akiknek a sorsa valahogy elvész a nagyhatalmi érdekek között.
Mégis mit tennék, ha holnap nálunk lenne háború? Mit tennék, ha a férjemmel ketten otthontalanná válnánk egy pillanat alatt a saját városunkban? Mit tennék, ha hónapokig vagy évekig nem tudnánk dolgozni járni, nehezen szerezhetnénk be akármilyen élelmet? Ha esténként fegyveresek járkálnának az utcánkban? Ha nyomtalanul tűnnének el körülünk az emberek? Ha a házból kilépve leszakított, véres végtagokkal találnánk szembe magunk? Ha esténként fegyverrel zörgetnének be, és el-elráncigálnának egy-egy embert?
Mit tennék, ha a férjemnek vagy talán nekem harcolnunk kéne? Nem, azt nem lehet…
Mit tennék, ha anya lennék, és mindezeket a borzalmakat a gyermekemmel kéne megélnem? Mit tennék, ha a piacra érve semmit nem találnék, csak kiterített halottakat? Mit tennék, ha jómódú nőként egyik pillanatról a másikra nem tudnék a gyerekeimnek enni adni, mert nincs kitől és hol beszerezni? Mit tennék, ha nem léphetnék velük ki úgy az utcára, hogy ne forogjanak életveszélyben?
Azt hiszem, ha gyermekem lenne, azonnal szedném a sátorfámat, és megpróbálnék valami biztonságosabb helyet találni, ahol talán felnőhetnek, ahol nem kell csonkolt végtagokkal mászkálniuk, nem kell félniük, hogy mit mondanak az utcán, és ahol nem kell bizalmatlannak lenniük minden emberrel szemben.
Mit tennék, ha karonülő csecsemővel kéne útnakindulnom? És mit tennék, ha a szülésem problémaköre nem a természetes és otthonszülés kérdéskörön mozogna, hanem teljesen természetesen szülhetnék a lerombolt házunk pincéjében, egy ki tudja, hová tartó hajó aljában vagy gyalogszerrel járva korábban elérhetetlenül távolinak tűnő országokat, ahol nem értem, mit mondanak, csak a megvető és a lesajnáló pillantásokat?
Mit tennék, ha választanom kéne, hogy a gyerekeim testileg és lelkileg megnyomorodjanak az őket körülvevő terrorban, vagy elindulok egy ismeretlen világba hátrahagyva idős szüleim avval a tudattal, hogy valószínű soha nem látjuk egymást?
És közben tudom, hogy teljesen elképzelhetetlen ez, itthonról, a kényelmes fotelomból, ahonnan szívügyemnek választhattam a saját problémám, és küzdhetek érte az interneten.
Eltörpülnek mellette azok a problémák, hogy vajon a pályaudvarokon elhagyott, összetört üvegek közt ottfelejtenek-e még egy-két apró szemetet, egy borzasztóan kétségbeejtő helyzetben.
De mi szeretnénk becsukni a szemünk és a fülünk, hogy csak a sajátunkat, a kicsit lássuk, mert az, ami mögötte van, számunkra annyira kétségbeejtően félelmetes. Szeretnénk nem látni mögöttük az embert, mert ha észrevesszük, hogy tegnap még ugyanolyanok voltak, mint mi az egyszerre rémisztő, és már nem tudjuk őket úgy elutasítani, és a biztos halálba küldeni. De akár látjuk, akár nem, tegnap még épp olyanok voltak, mint mi, nem terroristák, nem szélsőségesek, hanem egyszerű emberek, akik nem akartak hősök lenni, csak egyszerű, boldog emberek, akiknek hozzánk hasonlóan az volt az álmuk, hogy felvirágoztassák a kis üzletük, hogy megtalálják a tökéletes feleséget, gyerekük születhessen, és embert nevelhessenek belőle.
Nem tudom, mi lenne a megoldás (nem is lettem államfő), csak azt, hogy ők is épp olyan emberek, mint mi, és reménykedek, hogy nem lesz holnap, egy, tíz vagy húsz év múlva nálunk a háború.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám aFacebookon vagy a Google+-on!
