Miután kijöttem az endokrinológustól és leadtam a vérem, újabb egy hónap várakozásra voltam ítélve, míg megtudhatom az igazságot, azaz hogy mi a bajom (,amit hogy fokozzam az izgalmat, nem árulok el rögtön, csak valahol a bejegyzés közepén, hogy végig kelljen olvasnotok 😀 mert gonosz vagyok).
Azt az egy hónapot nagyjából avval töltöttem, hogy olvastam, olvastam és olvastam, hatalmas mennyiségű információmennyiséget tömtem a fejembe, sajátítottam el és mentettem el magamnak, meddőségről, női betegségekről, endokrinológiáról és különböző kezelésekről, eljárásokról, életmódról. Közben ezer és ezer meddőségi blogot, személyes beszámolókat olvastam. A szabadidőm jelentős részét a számítógép előtt töltöttem, és kavarogtak a fejemben addig szinte ismeretlen szavak, mint pco, inzulinrezisztencia, pajzsmirigybetegségek, spermiogramm, endometriózis, korai petefészek kimerülés, Aviva-módszer, metmorfin…
Forrás: Pinterest
Sok helyről kaptam olyan tanácsot, hogy ne nézzek utána, ne olvassak, de én tudtam, hogy nekem nem ez az utam. Nekem tudnom kell, mindent és minden lehetőséget. Olyan nő vagyok, akinek nem csak érzelmileg, hanem szellemileg is ki kell elégülnie. És olyan nő vagyok, akit jobban zavar ez az ismeretlen bizonytalanság, mint a lehető legrosszabb jövőkép ismerete, nyugodtabb lettem volna, ha tudom, hogy kibeleznek és háromszor megműtenek, mint ha nem tudok semmit. A bizonytalanság és a tehetetlenség az, ami engem maximálisan felőröl.
Tehát olvastam és tanultam, esténként és nappalonként, úgy, hogy az már időnként a feladataim rovására ment, vagy az éjszakai alvóidőmből csípett le pár órát, mikor belefeledkeztem.
Két betegség tűnt esélyesnek, az egyik a pco és inzulinrezisztencia, valamint a pajzsmirigyalulműködés. Mindkettőhöz voltak bőven tüneteim, előbbiekhez a ronda alkatom derék nélkül, a pattanásos bőröm, a hízás, hogy (főleg az utóbbi időben) képtelen voltam hízni, hogy elég gyakran kell szőrtelenítenem a sötét szőrszálaimat (szívesen odaadom bárkinek 😀 ), hogy mostanában levert voltam és fáradt, és hogy viszonylag gyorsan megéhezem. Ellene szólt viszont, hogy az ultrahangon nem látszott ciszta, azonban ez, mint tudjuk, nem alapfeltétele a pco-nak. A pajzsmirigyalulműködés mellett szólt a hízásom, a töredező körmeim, hogy mostanában levert voltam, és fáradt.
Tehát gyakorlatilag diagnosztizáltam magam, hogy ezer százalék esélyem van a pco-ra, reménykedjünk, hogy nincs mellé pajzsmirigybetegségem.
Közben ezerszer és egyszer szidtam magamban a szüleimet – szégyellem, de bevallom őszintén -, hogy otthon nem az egészséges táplálkozás csúcsát produkáltuk, és hogy nem neveltek sportolásra. Mérges voltam, hogy bár a sok testvérem közül – a kamasz, növésben lévő testvéremet kivéve – mindigis én voltam a legvékonyabb, azaz a legkevésbé elhízott, mégiscsak egy helytelen életmód miatt kialakult betegséget köszönhetek nekik. Magamban meg voltam győződve nem csak arról, hogy ez a probléma, hanem arról is, hogy nem én tehetek róla, hanem ők. Persze, elvégre mióta elköltöztem, kiraktam a házból a készételeket, nincs konzerv, nincs gyorsétterem, nincs büfé, fokozatosan bevezettük, hogy minden itthon készüljön, piacon vásárolom a friss zöldséget és gyümölcsöt. Miért tehetnék róla? Mikor amíg otthon laktam, ittuk a szénsavas üdítőitalokat, és sokszor egy vasárnapi ebéd egy közeli nagy gyorsétteremlánctól származott, aztán desszertnek ettünk egy kis csokoládét.
Hogyan tehetnék én róla? És hogyan lenne felelősségem a saját életemben? Tény, és való, hogy életem nagyobb részét velük töltöttem el, hogy ők etettek és ruháztak és tanítottak, de valahogy ebből a képből kimaradt, hogy nem tudták sokszor, hogy mennyire keveset aludtam mellettük, mert a teljesítménykényszerem vagy az életmódom… Hogy olyankor koffeinnel é cukorbombával élesztettem magam újjá.
Forrás: Pinterest
Miután meggyőződtem róla, hogy ez a probléma, még szorgalmasabban jártam futni, még jobban odafigyeltem a táplálkozásra, bevásároltam kölest, hajdinát és addig ismeretlen alapanyagokat, és azokból főztem. De nem álltam meg itt! Felregisztráltam egy kalóriaszámláló oldalra, beállítottam, hogy heti 0,5 kg-t akarok fogyni, lecsökkentettem mellette 180 g-ra a szénhidrátbevitelt, és próbáltam megenni annyit, amennyit kellett volna. De nem sikerült. Az étrendkiegészítőkkel bezárólag mindent felregisztráltam, és annyit se sikerült megennem, hogy az oldal szerint heti egy kg-t fogyjak, és mellette híztam. Megállíthatatlanul.
Ugyanis közben szereztem egy mérleget is, és kisebb sokkot kaptam tőle, hogy az elmúlt fél évben, mikor nem találkoztunk, életmódváltás és minden ellenére 6, azaz 6 kg-t híztam. Na, jó, bevallom, nem kicsi volt a sokk, ahogy láttam, hogy a BMI-m már nincs stabilan a normál tartományban. Tudtam, láttam magam a tükörben, az endokrinológus kérdésére is olyan testsúlyt mondtam, ami a korábban ismertnél 2-3 kg-vel több volt. De ez az eredmény sokkolt. Elsőre el se akartam hinni. Legszívesebben sírtam volna. Nem elég, hogy megbolondult a ciklusom, még hízok is, mint egy húsmalac.
Végül mivel az étkezésem arányai tökéletesnek bizonyultak, a mennyiséget viszont nem sikerült biztosítani az egyébként igen macerás kalóriaszámlálás mellett, feladtam.
És majdnem elmentem Aviva-oktatásra. Azért majdnem, mert kinéztem, elhatároztam, aztán az utolsó pillanatban beleszólt a család.
Ez volt az a ciklus, amit már hőmérőzéssel, tünetek felírásával és több helyen rögzített adatokkal figyeltem. Volt menstruációs naptár (2) a telefonomon, és használtam a szokásos, klasszikus internetes oldalt is.
Közben hiába küzdöttem, hogy fennmaradjak, valahogy azt éreztem, hogy egyre inkább kicsúszik a talaj a lábam alól, a napi teendőim úgy végeztem, mint egy zombi, nem tudtam igazán, hol vagyok, mit csinálok, és folyamatosan olyan érzésem volt, hogy ez nem az én életem, és itt ragadtam egy párhuzamos valóságban, ami nem is igaz. Az embereket valahogy inkább kívülről láttam, vagy sehogy. Legszívesebben egész nap aludtam volna, és néha 10 óra alvások után úgy keltem fel (a férjem segítségével), mintha csak 5 perce feküdtem volna le, hétvégén pedig (szerencsés esetben) képtelen voltam délelőtt kimászni az ágyból.
Forrás: Pinterest
Nem éreztem magam jól, a tükörbe nézve egy bálnát láttam viszont, és tele voltam bűntudattal, hogy rágörcsölök, és hogy nem érdekel már a szeretett szakmám és a valódi életem, és főképp, hogy miattam nem sikerül.
Bekészítettem egy pályázatot, amire 25 éves kor alattiként lehet beadni a jelentkezésünk, és majdnem ingyenes pco-kezelést biztosít a nyerteseknek. Kétszer elkezdtem feltölteni, aztán a végén úgy döntöttem, hogy először látni akarom a hormoneredményeim.
Aztán eljött az endokrinológus napja, egy héttel előtte már hatalmas gombócot gyűjtöttem a torkomba. Úgy léptem be, hogy 85% pco+ir, 10% pajzsmirigy alulműködés, 5% mindkettő. Érthető módon leginkább az utóbbit szerettem volna elkerülni, és akkor már inkább a pajzsmirigy legyen, mert nem szeretnék ilyen kötött életet magamnak.
Aznap egy rohanás volt a napom, reggel elkéstem, aztán feltartottak, nagyon, belül agresszív voltam, és legszívesebben leordítottam volna a fejét annak a kedves embernek, aki húzta az időm, mikor már az endokrinológushoz rohantam volna, pedig még nem voltam késésben. Aztán elindultam, de valahogy elvesztettem a realitásérzékem, és az odafelé vezető ezerszer bejárt úton eltévedtem, körbenéztem az egyébként ugyancsak ismert utcában, és fogalmam se volt, hogy hogyan jussak oda, és hol vagyok. Pedig előtte és azóta is annyiszor ismert utcákról van szó… De akkor valahogy nem ment. Végül az okostelefonom és a google térképe mentettek be. Az időpontom előtt 5 perccel álltam be a sorszámért.
Felmentem. Ketten ültek előttem, csúszás van. Egy kő esett le a szívemről. És még mosdóba is volt időm elmenni. Aztán visszatértem, és körülnéztem a lányokon, végül úgy döntöttem, kakas vagyok a szemétdombon, lehetne rosszabb is a súlyom, na.
És bementem, valami furcsa önkívületi állapotban remegve ültem le a doki mellé a kisszékre, félúton elejtve A mappámat, és hallgattam, ahogy mondta, hogy “magának alulműködik a pajzsmirigye”, kő leesik, és hisztérikus hangulatban hallgattam végig, ahogy ecsetelte, hogy szabadságon lesz a nyáron, ezért korábban hív vissza a kontrollra, egy hónap múlva szeretne látni, előtte két nappal vérvétel, és jöjjek az eredménnyel. Receptet megírták, napi fél szem.
Nem volt nálam semmi, ezért a férjem hívtam fel, hogy találkozzunk, és menjünk együtt a gyógyszertárban, ő a 100 darabos gyógyszerre kérdezte, hogy mind be kell-e szednem, mire babánk lehet, aztán mikor kiderült a felezés, pánikba esve ismételte meg a kérdést, még azt se tudta, mi a baj. Aztán kiderült, hogy 150 Ft a gyógyszer doboza, na, annyi lett volna nálam, nevettem. És kint mindent megbeszéltünk.
Másnap reggel természetesen még pánikba estem, hogy mi van, ha elrontották, és nem az 50, hanem a 100 mikrogrammosból kéne napi fél szemet ennem, aztán végülis elkezdtem szedni.
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!