Rettegve és kíváncsian vártam, hogy először betehessem a lábam abba a titokzatos szobába, ahol az endokrinológus fog ülni, bevallom, féltem tőle, hogy nehogy itt is egy a nőgyógyászhoz hasonlóan bunkó orvost fogjak ki. Már jó előre elindultam, hogy az időpontomra mindenképp odaérhessek. Útközben összefutottam egy rég nem látott kedves ismerősömmel, és valamiért akkor rettegtem, meg ne kérdezze, hová tartok, hiszen tudtam, csak hebegnék-habognék ahelyett, hogy nyugodtan hazudnék valamit.
Odaérve sorszámot megkaptam, elmagyarázták, hova menjek, én pedig pontosan követve az útleírást megközelítettem a rendelőt, és nem találtam, végigmentem egyszer: terhesrendelés, nőgyógyászat (ez ismerős, kizárva), urológia (na, ez biztos nem 😀 ), visszafele: urológia, nőgyógyászat, terhesrendelő. De itt nincs olyan, hogy endokrinológia?! Választ nem találtam, de egy hasonlóan kétségbeesett lányt igen, aki szintén kereste azt a bizonyos ajtót. Nem sokkal később arra jött egy nővérke, kérdésünkre rámutatott a terhesrendelő ajtajára, endokrinológus felirat nincs, no, de sebaj. Odabent a falon zabálnivaló babafotók. Na, de ki volt az a vadbarom, aki az endokrinológust a terhesrendelő ajtaja mögé ültette? Elvégre ide nagy arányban azok a nők járnak, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy anyák lehessenek, itt pedig megnézegethetik a terhesrendelő közelmúltbeli pácienseinek a csemetéit. Húsvét után voltunk közvetlenül, erős vagyok, lepereg rólam, no, de akkor is?
Belépek, mosolygós doki fogad, kedves, idős bácsi, kérdezget, mikor jött meg utoljára, hány kiló vagyok (“ó, az nem is sok” – mondom, hogy belopta magát a szívembe 😀 ), milyen gyakran jön meg (szerinte az újabban kéthavonta se olyan nagyon vészes), tapasztaltam-e hízást, fokozott szőrnövekedést, mikor menstruáltam először, szedtem-e fogamzásgátlót. Én pedig kicsit félénken, de egyre inkább oldódva válaszolgatok. Érdekes, ugyanaz az asszisztens ül itt, aki a múltkor a nőgyógyásznál beállt a bunkók közé, itt most ő is mosolyog.
Ciklus 12. napján vagyok, nem tudjuk, meddig fog tartani (ó, boldog tudatlanság), úgyhogy holnap usgyi vérvételre, írják is a papíromat, TSH, FSH, LH, prolaktin, ösztradiol. Akkor még nem mondtak olyan sokat… Másnap reggel jussak be vérvételre, és jöjjek vissza, legközelebb egy hónap múlva van időpont.
Felszabadultan megyek hazafelé, kicsit izgulok, már annyira rég voltam vérvételen, hogy nem is emlékszem, meg se kérdeztem, hogy ehetek-e előtte, a doki pedig csak annyit mondott, hogy “vizet igyon előtte, hogy ne essenek össze az erei”, másnap reggel inkább éhgyomorra indulok el.
Már egy órával a nyitás előtt ott állok, tudom, hogy ki kell várni a sorom, ráadásul az utazási időt is elszámolom. Ott állok a sor elején, mellettem egyre szaporodó tömeg, nyugodt és agresszív nyugdíjasok, egy fiatal, szinte kislány az anyukájába kapaszkodva is alig áll meg, a portáról széket hoznak nekünk. Megnyitják az ajtót, irány felfelé, egy idős házaspár fellöki a beteg lányt, majd elsőként feszítenek a sorban, nehogy valaki előbb érjen a piacra. 😛 Még fent is viszonylag elöl vagyok, regisztráció és várakozás, a mellettem ülő néni szörnyűlködik a tolakodós házaspáron. Bemegyek, kedves néni fogad, nyújtom a bal karom, de ő a jobbat is meg akarja nézni, hiába próbálkoztam, abból csapol meg (pedig azt akarom elsősorban egész nap használni). A vérvételes néni az anyukámnak képzeli magát, szeretne felöltöztetni, és a kezembe adogatja a sok-sok cuccom, a mappám, a táskám, és már megyek is kifelé.
Aznap viszonylag hideg van, nem tudok felöltözni, ha nyomom a lyukat, inkább leülök egy kicsit bent egy székre, még fél 8 sincs, a bácsik mellettem épp “nagyon értenek” a szakmámhoz (ó, mentsetek meg! borzalom!), pedig nem is beszélgetek velük. Megyek kifelé, a kezem egész nap zsibbad.
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!