Az endokrinológus beutalóval a kezemben vártam annak a bizonyos napnak az eljövetelét, mikor végre az orvos színe elé járulhatok. Természetesen barátom, a google segítségével olvastam, olvastam és olvastam, meddőségi blogokat, ismeretterjesztő oldalakat, kicsit tudományosabb oldalakat egyre inkább az orvosok felé haladva, és próbáltam magam elhelyezni az egész rendszerben.
Örök idealistaként reménykedtem benne, hogy mikor március 27-én megjött az 55 napos “ciklusom” végén, végre helyreáll a rend, ugyanakkor tele voltam félelmekkel és kételyekkel, és próbáltam elfogadni az elfogadhatatlant, hogy ez nekünk nem megy olyan egyszerűen. Ha őszinte vagyok magammal, tulajdonképpen egyre mélyebbre kerültem egy gödörben.
Forrás: Pinterest
Próbálkoztam az életmódváltással, a táplálkozásunk egyre jobb lett, és fogcsikorgatva, de mindig lementem futni arra a futópályára, mely egy játszótér mellett van. Az anyák irigykedve néztek ki rám, hogy van időm magammal foglalkozni, én pedig – bevallom – néha gyűlölettel teli irigységgel néztem vissza, hogy nekik megadatott az, amiért én küzdök, és kiáltottam volna nekik, hogy ha tudnák, hogy ezt mind azért teszem, hogy én is egy lehessek közülük, egy anya.
Abban az időszakban voltunk hivatalosak egy nagyobb programra, ahova sok-sok gyerekes család érkezett, kicsikkel, nagyobbacskákkal, én pedig előre rettegtem, hogy nem fogom bírni, hogy összeomlok, ahogy körülvesznek ők, akiknek mindenkinek van gyereke, hogy nem elég, hogy meg kell küzdenem a saját életemmel és problémáimmal, még kívülállóvá is válok közöttük. Szerettem volna kibújni alóla, de nem éreztem magam elég erősnek, hogy felvállaljam a konfliktust mindenkivel.
Elmentünk tehát a programra, sok-sok kisgyerek, és pillanatok alatt azt figyeltem meg, hogy helyettes bébiszitterré léptünk elő, és akkor éppen jólesett, simogatta a lelkem, ahogy csimpaszkodtak ránk a kicsik, hogy játsszunk velük, meséljünk, hogy fogjuk a kezük, hogy a sok-sok felnőtt közül éppen mi voltunk az alkalmasak. Az volt az a pillanat, mikor egy-két “fond be a hajam” és hasonló kislányos dolog után meggyőződtem róla, hogy ugyanannyira szeretnék kislányt, mint kisfiút. 🙂 Ugyanis addig inkább fiúpártiak voltunk elsőre, ott pedig rájöttem, mennyire szeretnék lányos anyuka is lenni, és megtanítani a lányaimnak a nőséget. 🙂
Abban az időben volt alkalmam valakivel, aki kicsit segítő szerepben lépett elő, beszélgetni egy félnapos lelkigyakorlaton, elmondani neki, hogy mennyire bánt, hogy nem tudom értékelni azt a sok mindent, amink van, mint család, barátok, fiatalon a legjobbfej férj, hogy van lakásunk, munkánk, jól élünk, és mennyire úgy érzem, hogy egyetlen dolgon, az anyaságon múlik minden, és mennyire rettegek az orvoslátogatások eredményeitől. Zokogtam. És megkönnyebbültem.
Forrás: Pinterest
A nagypénteki szertartáson úgy éreztem, hogy kicsit végigjárhatom a saját keresztutam a saját szenvedéseimmel, amik rettenetesen fájnak, de valahogy ez kicsit segített az elfogadásában, ugyanis valahol azt mondta számomra, hogy nem vagyok egyedül. Aztán eljött a húsvét vasárnap, a keresztutamon egy kicsit én is szenvedhettem, belehalhattam, és átélhettem, hogy valahol az én életemben is lesz egy kis megváltás és egy kis feltámadás, mikor végetér ez az időszak, és anya leszek. 🙂
Valahogy akkor, ott éppen el tudtam fogadni, hogy mi csak nagy nehézségek árán lehetünk szülők, és úgy éreztem, most már lelkileg megerősödve mehetek pár nap múlva az endokrinológushoz. 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!