Cseresznyevirág blog

Kudarcot vallottam, mint nő, és bezárkóztam a bánatommal – Meddőségi napló

Február 1-én a december-januári maratoni ciklusom után egy kis gyógyteás rásegítéssel új ciklust nyitottam, tele reményekkel, hogy most majd minden rendben lesz, visszaáll a régi rend, és remélhetőleg hónap végén produkálok egy dupla csíkos tesztet, kiszámoltam a szülés várható időpontját, és ahogy az lenni szokott, rájöttem az összes előnyére, miért éppen az az egy hónap a legeslegalkalmasabb a szülésre a 12 közül, hogy az október végi-november eleji kisbabámmal milyen kedvezően mehetek gyesre, hogy milyen jó lesz, hogy mire kezdhetjük a hozzátáplálást, épp megérkeznek a friss zöldségek és gyümölcsök, hogy nyáron a nyári ruháimban még mennyire jól fogok kinézni pocakosan, és ősszel beszerzek pár ruhadarabot, de téli kabát már nem fog külön kelleni, viszont épp télen fogok a legtöbbet hordozni, és milyen jó lesz a hidegben összebújva melegíteni egymást.

Forrás: www.womenswellnessnetwork.com.au

Újra mertünk álmodni, és álmodozni, és újra arról beszéltünk, milyen lesz majd, ha szülők leszünk, milyen lesz a gyermekünk, és mit fogunk hárman tenni.

A felfelé ívelő szakaszban annyira belefeledkeztem az álmodozásba, hogy csak a 10. napon jutott eszembe, hogy el akartam kezdeni hőmérőzni, de gondoltam, sebaj, HA nem lesz pozitív, lesz rá alkalmam 20 nap múlva. Tulajdonképpen már régen szükség lett volna rá, de mindig reménykedtem, hogy nincs már hátra az a 3 hónap, ami alatt megismerhetném, mire is kell figyelnem.

Abban a ciklusban még csak teát se ittam, bíztam a testemben.

Az egyetlen, amit tettem, az életmódváltás volt, de az is csak olyan öregesen, szépen, lassan. Először elkezdtem heti három alkalommal futni, mondván a mozgás jó hatással van a hormonháztartásra, aztán a táplálkozásomra is figyeltem. A futás nehezen ment, minden alkalommal fogakat összeszorítva. Egyszerűen nem értettem, mit lehet ezen szeretni, és úgy általában mi szerethető van a mozgásban, ha lemenve nehéz magam rászánni, visszaérve pedig holtfáradt vagyok. De rávettem magam, és futottam a futópályán a játszótér mellett, és a gyermekemre gondoltam, hogy ezt érte teszem, hogy ő jobb példát láthasson, és könnyebb legyen neki, és hogy egyáltalán megszülethessen. A táplálkozás könnyebben ment, bár minden kezdet nehéz, az elején komolyan megéreztem a cukor-és só elvonását, aztán szépen lassan kinyílt a világ, ezernyi különböző, érdekes ízzel, melyek felerősödtek. Mások főztjeit sokszor elkezdtem túl sósnak, túl zsírosnak vagy túl édesnek érezni, de a saját konyhámban végtelen számú addig ismeretlen világot fedezhettem fel, igazi ízorgiákkal, és nem cseréltem volna vissza a régire. 🙂 Hajtott, hogy tudtam, miért teszem, és hogy úgy gondoltam, jó úton járok.

Ugyanakkor tele voltam kétellyel, visszafojtott dühvel és fájdalommal, amiért még nem sikerült, és még mindig nem vagyok terhes. Féltem, hogy mi lesz, ha megint nem lesz normális ciklusom, és mi van, ha hiába bízom a testemben.

És rettegtem minden egyes nap, hogy valaki megint megkérdezi, hogy mikor jön a gyerek. És hiába rettegtem, mindig akadt egy jó szándékú kérdező, én meg fogamat összeszorítva próbáltam kitérni a válaszok elől. Nem akartam, hogy mindenki tudja, hogy gyenge vagyok, testileg és lelkileg, hogy felismerjék, mennyire sebezhető a nőiességem.

Forrás: Pinterest

Forrás: Pinterest

És fájt, hogy nem beszélhetek róla senkivel. Utóbbira volt egy-két kósza kísérletem, de a válaszokból hamar leszűrhettem, hogy zárt kapukat döngetek,  ugyanis egy-két kósza “ne görcsölj rá” után már azon görcsöltem, hogy az a baj, hogy én vagyok az, aki állandóan ezen rugózik, és miattam nem működik semmi, és én sebzem meg a folyamatos aggódással a nőiességem. Ma már tudom, hogy ez masszív hülyeség volt, ahogy mindenki kedvenc válasza is, de akkor, és ott betalált, és még nagyobb sebet ejtett rajtam.

És mégis volt még mindig egy kísérletem, hogy beszélni akarok a meddőségemről, a terméketlenségemről, az elromlott ciklusomról, és hogy mit tesz az életemmel. Próbáltam beszélni egyszer egy – egyébként elég jó – barátnőmmel, aki azt találta mondani, hogy nem érti, mi van, ha az ember nem adja tovább a génjeit. Azt hittem, megáll bennem az ütő, vagy nem hallok jól. Mi van???

Ezek voltak azok a válaszok, melyek után többet nem beszéltem, senkivel. Ha azok, akiknek korábban mondtam, kérdeztek, mondtam, hogy semmi. Egyébként bezárkóztam a bánatommal, és önmagam kezdtem felemészteni, nem beszéltem, mert úgy éreztem, nem beszélhetek. Szégyelltem a csalódást, és mondjuk ki, nagyon-nagyon szégyelltem, hogy nem vagyok képes teherbe esni. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, mint nő. Mert mégis, milyen nő az ilyen?

Úgy gondoltam, egy jó nő nem csak helytáll a munkában, főz, mos, takarít, szép, és gyereket szül, és nevel, hanem mindezt egyszerre, és tökéletesen.

Hiába volt ott a férjem, aki meghallgatott, és támaszként nyújtotta a vállát, hogy kisírhassam magam rajta, mert ő, mint férfi, úgy éreztem, nem értheti meg, miért nem jó nekem, a nőnek, ha nem lehetek igazán nő.

Forrás: Pinterest

Ráadásul levert voltam, fásult, energiátlan, és hiába váltottam életmódot, híztam, de nem álltam rá a mérlegre, csak ha a tükörbe néztem, akkor láttam, amit nem szerettem volna. Csúnya voltam, elesett, és egyáltalán nem érdekelt semmi, ami körülöttem zajlott, de ezt először nem akartam magamnak bevallani, aztán pedig jött az önvád, hogy biztos én vagyok az, akit már nem érdekel semmi, csak zabálok, és lusta vagyok, és amiatt, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy vártam, amiatt nem érdekel, mi van a munkámban, a barátaimmal, a szüleimmel, a családommal, és még az se érdekel, hogy a néhány visszautasítás után úgy igazán segítséget kérjek. Az önvádtól nem vettem észre, hogy egy kezdődő depresszióval állok szemben, és hogy ez is, mint minden más, a ciklusom, a hízásom, a fásultságom, összefüggnek. Csak azt láttam, hogy nem jó így nekem.

És közben rohamosan közeledett a hónap vége, majd el is múlt, de egész egyszerűen nem jött meg. Vádoltam magam, hogy miért nem kerestem már fel egy orvost az előző maratoni ciklusban, és miért bíztam benne, hogy majd magától minden egy csapásra helyreáll.

Rettegtem, hogy mi lesz, ha elmegyek orvoshoz, és végig bennem volt, hogy talán kikerülhetem ezt a kellemetlen találkozást, és már ott doboghat a szívem alatt a kis szíve, mikor eljutok hozzá. Féltem tőle, hogy valamit diagnosztizálnak, ami után széttárják a karjuk, és azt mondják, hogy nincs tovább. Hiába tudtam az eszemmel, hogy ma már szinte mindenre van gyógymód, és a meddőségben az egyetlen szó, amit soha nem mondunk, az a soha. Azaz még azt is mondjuk, de kizárólag egy kontextusban: soha ne add fel.

De akkor, és ott tele voltam rettegéssel, hogy mi lesz, mit fog mondani az orvos. Fájt, hogy nem volt kivel megbeszélnem, hogy nem hívhatom fel az anyukám, és nem tudok vele arról csevegni, hogy mi lesz, hogy a barátaimnál süket fülekre találok. Helyette internetes fórumokon kötöttem barátságokat sorstársakkal, mert ők voltak azok, akik valahol megértettek.

Az idő nagy részében mégis egyedül maradtam a gondolataimmal és a fájdalmammal, félelmemmel. Reggelente megcsináltam a negatív tesztemet, aztán zokogtam, ha sikerült. Az volt a jó, ha ilyenkor már egyedül voltam otthon, és sírhattam fél órákat úgy, hogy senki ne szóljon hozzám.

És elhatároztam, hogy ha megjön, utána elmegyek orvoshoz, de nem akartam bejelentkezni, aztán lemondani, pedig a szívem mélyén magam is tudtam, hogy ez csak kifogás és időhúzás, hogy addig se kelljen megtudnom, mi a baj.

Forrás: Pinterest

 

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!