“Na, és nálatok mikor jön a gyerek?” – Meddőségi napló

Jöjjön mindenki kedvenc kérdése, és kedvenc témája, amihez, mint mindenki, én is hozzászólok, úgyis szeretem osztani az észt. 😀

Az ember lánya betölti a 20, 25, 30, vagy akárhány évet, párkapcsolata lesz, férjhez megy, összeköltöznek, diplomát szerez, dolgozik, előléptetik, lakást vesznek, majd házat, és autót, sőt, előfordulhat, hogy előbb-utóbb beköltözik egy kutya is a lakásba, és nézi egymást a pár, ketten vannak, és kívülről úgy tűnik, élnek, s szépen rájuk ragasztják a ‘felelőtlen, önző fiatalok’ címkét nem tudva, hogy valójában hogyan élnek.

Forrás: www.regionaplo.hu

Először a nagymamák, aztán a szülők, majd a sorra gyereket szülő barátok és kollégát, végül a szomszédok, a három utcával arrébb lakó Mari néni és Béla bácsi, a boltos néni, a gyógyszertáros kérdezik sorra a bűvös kérdést:

– Na, és nálatok mikor jön a gyerek?

Ezt kérdezik, ha szembejönnek, és épp nincs jobb ötletük, és az se jut eszükbe, hogy ‘Szia, hogy vagy?’, ha kíváncsiak, ha nem, ha épp gyerekük született, vagy az iskolába mennek érte, vagy pelenkát vesznek, s figyelik, hogy nem gömbölyödik-e valami.

Aztán jönnek a további kérdések:

– Biztos ihatsz te alkoholt? – magyarul ‘még mindig nem vagy terhes???’

– Ugye szexeltek azért?

– Miért nem szülsz?

Hahó, biztos, hogy az orrodra akarom kötni? Biztosan akarom, hogy a boltban, a postán, a piacon, az utca végén, a távoli rokon esküvőjén az ismeretlen rokonok, az osztálytalálkozón és az állásinterjún is mindenki tudja, hogy ilyen nehézségeink vannak? Akárhogy is, de ez egy intim téma, amiről nem biztos, hogy mindig, mindenkivel beszélni szeretnék, vagy esetleg kössem az orrára, hogy gyertyaállásba vágom magam szeretkezés után?

Anélkül, hogy mondanám, is eleget sutyorognak a hátunk mögött, és vissza-visszahalljuk, hogy na, jön-e már, hogy mielőtt haza megyünk a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, egy alma nem sok, annyit se kéne enni, mert mindenki azt figyeli, hogy nem nőtt-e egy millimétert a derékkörfogatunk.

Nem szeretnénk, hogy mindig mindenki lássa rajtunk a csalódást, a kínt, a bánatot, a boldogtalanságot, a szégyent, ezért felvesszük azt a bizonyos álmosolyt, mellyel leplezzük. Éljük a korábbi életünk, de már nem lelkesedünk érte úgy, csak amolyan félgőzzel, mert jobb, mint a semmi, és mert épp nem jutott eszünkbe más pótcselekvés.

Aztán véletlenül felhőtlenül mosolygunk, mert véletlenül 10 perce nem jutott eszünkbe a saját reménytelen helyzetünk, s végre bele tudtunk feledkezni az életbe, mint régen. És akkor, váratlanul valaki megkérdezi, hogy “na, és nálatok mikor jön a gyerek?”

Próbáld meg humorral kezelni, miközben legszívesebben sírnál, próbálj meg mosolyogni, miközben nyeled magadban a könnyeid, és próbálj meg úgy tenni, mintha nem is ez lenne a legfontosabb dolog a világon.

Mikor jön nálatok a gyerek? Ez az a kérdés, amitől bevallom, néha legszívesebben baltát ragadnék a kezembe, de már volt olyan, hogy könnyeket nyelve, álmosolyommal kisétáltam a mosdóba, és tíz percig semmi mást nem csináltam, csak zokogtam, és vertem volna a falat, aztán kijöttem, letöröltem a könnyeim, kiigazítottam a sminkem, visszaraktam a helyére a koronát, és visszaültem bájcsevegni.

Mikor jön nálatok a gyerek? – kérdezték egy este alatt 50-szer a szüleim, majd kiléptünk a ház ajtaján, arrébb sétáltunk, és a férjem nyakába borulva zokogtam megint. Aztán nagyon-nagyon nehezen mentem legközelebb el hozzájuk.

Mikor jön nálatok a gyerek? – kérdezik, és legszívesebben nem beszélnék velük, elásnám magam a lakásom mélyén, és nem szólnék hozzá. Honnan tudják, hogy reggel megint egy mélységes belenyugvással és elkeseredettséggel dobtam ki a negatív tesztet a kukába, és mentem a napomra?

Mikor jön a gyerek?

Mert az úgy volt, hogy Isten megteremtette az embert, és az asszonyt, akinek gombot tett a hasára, amit meg kell nyomni, beállítani a kart, hogy fiú legyen vagy lány, és pottyan ki az utód, csak biztos, hogy hülye, lusta, önző “ezek a mai fiatalok” lehet, aki még nem szült legalább ötöt. És biztos, hogy nem költött már most tízezreket az anyaságra, és nem rohangászott, nem tárta szét ezerszer a lábát az egykedvű nőgyógyászának várva a halálos ítéletet, nem ment hajnalban éhesen vérvételre, nem számolta, nem hőmérőzte, nem olvasta, nem nézte…

Néha kiabálnám bele a világba, mikor megkérdezik a bűvös kérdést, melyet mindenkinek minden találkozáskor muszáj feltennie, hogy akkor, ha sikerül, ha kapunk, ha meggyógyultam, ha megoldottuk, ha egyszer bekövetkezik az a helyzet, amire el se tudom képzelni, hogy hogyan valósulhat meg, hogy megfelelő minden hormon szintje, és bekövetkezik az ovuláció, átjárja a petevezetéket, ahol találkozik az elég gyors fiúk elég nagy seregével, és mivel a csillagok is épp kedvezően állnak, megtalálják az elég vastag méhnyálkahártyát, és mivel épp elég a progeszteron, szépen beágyazódnak, és ott maradnak.

Néha kiabálnám, hogy hagyjatok békén, inkább üssetek ostorral, mint hogy még egyszer ezt a kérdést halljam, mert borzasztóan fáj, és fáj mosolyogni, mikor legszívesebben sírnék.

Kiabálnám, hogy én is látom, hogy körülöttem mindenki gyereket szül, és én is látom, hogy milyen csodálatosak a gyerekek, és én is látom, hogy telnek a hónapok, és évek. És néha kiabálnám, hogy tudják, hogy mennyire fáj, és mit érzek, mindig, mikor kiderül, hogy megint nem lettem anya?

Mégis csak hallgatok csendben, mert fáj róla beszélni, és tudom, hogy sehol nem találok megértést, s ha egyszer kitör belőlem a segélykiáltás, nem tudnak semmit mondani, amitől ne fájna még jobban.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!