Vendégposzt – Androbajok

Megérkezett az első vendégposzt, mégpedig egy bloggertársam tollából, fogadjátok szeretettel a Menyaszörp bloggerének írását.

Te is szívesen megosztanád a történeted? Küldd el nekem a meddovagyokanyaleszek@gmail.com címre!

Hét hónapja próbálkoztunk, amikor bennem felrémlett a gyanú, hogy esetleg valami gond van velünk. Persze többen mondták, hogy nem kell izgulni, nekik is egy év után jött össze a gyerek. Majd nyáron, amikor nyaralunk, elengedünk minden gondot, lazítunk, amikor nem is számítunk majd rá, stb., akkor fog összejönni. Ezt a ”nem is számítunk rá” és ”elengedés” dolgot mondjuk sosem értettem, mert hónapról hónapra egyre inkább figyeltem magam, sem mint elengedtem volna a dolgot, elvégre tudatosan terveztük, vártuk azt a gyereket. Persze igazat adtam a tanácsadóknak, de belül egy kisördög azt mondatta velem, hogy terhesnek kellene már lennem, valami gond van. Egészségesek voltunk, semmi túlsúly, pontos menstruáció, rendszeresen mozogtam, és őszintén szólva az első pár hónapban cseppet sem voltam rástresszelve a gyerektémára. Nem voltam az a típus, aki már alig várja, hogy gyereke legyen. Vártam, de nagyon szerettem az életünket nélküle is, néha nem is bántam, hogy még nem érkezett meg. Azért fél év után elmentem egy nőgyógyászhoz. Arra gondoltam, hogy lehet mégis van valami apró kis hormonbibi nálam, amire felír gyógyszert és hipsz-hopsz teherbe esek. Visszagondolva erre, de jó is volt akkor még, hogy ebben hihettem. Meglepődtem, a doki miután megvizsgált odanyújtott nekem egy beutalót. Andrológiára. A férjemnek. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy a Férjemmel is gond lehet. Egyrészt olyan tökéletesnek láttam őt, másrészt valahogy a férfiprobléma sokkal ritkább (gondoltam én akkor). Gondolkodtunk vagy egy hónapig, hogy megcsináltassuk-e a vizsgálatot, mert fizetős volt, és mindketten kicsit felesleges pénzkidobásnak véltük. Végül bejelentkeztünk, mondván, hogy legalább ezt a dolgot kizárjuk, és bizakodhatunk, hogy összejön a baba hamarosan. Az odafelé vezető úton végig vigyorogtunk, ugyanis a ”leadandó mintát”otthon is elő lehetett állítani indulás előtt. Így kezemben lóbálva egy kis üvegcsével száguldoztunk az andrológiára. Ott pár perc várakozás után már be is hívtak minket, hiszen a minta nem lehetett egy óránál régebbi. A doki hamar vett is belőle, és a mikroszkóp alá suhintott egy adagot. Pár másodperccel előbb tudtam, hogy baj van, mielőtt megszólalt. Amikor az ember nagyon figyel, képes teljesen ráhangolódni a másik érzelmeire, és én éreztem, hogy a doki keresi a szavakat arra, amit lát. Túl sok időnek is éreztem azt, amíg vizsgálgatja a férjem mintáját, bár fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig szokás. Egyszer csak elsápadtam, megszorítottam a férjem kezét, és tátogtam felé: – BAJ VAN! Rá pár másodpercre a doki is közölte: Szinte egy mozgót sem, és nagyon kevés spermiumot lát. Újra mintát vett, újra nézte, hümmögött, és kérdezgetett a mintavétel körülményeiről. ”Megmogyorózta a férjem”- így mondta ő viccesen, hogy megnézze valami rendellenesség van-e a herék körül. Volt. Kisebbek voltak az átlagnál. Legépelte az eredményt, miszerint 1% aligmozgó spermiumunk van, és csak AVF (ICSI) eljárással lehet gyerekünk. AVF= Lombik program, ICSI= egy speciális fajtája a lombiknak, amikor a biológus kiválasztja a neki tetsző spermiumokat, és egy vékony tűvel behelyezik a petesejt közepébe. Nesze neked természetes szelekció!

Hihetetlen, hogy mi minden tud megváltozni pár perc alatt. Azon az úton, amin azelőtt nevetgélve mentünk, most kiabálva, sírva, hüledezve el is tévedtünk. Le kellett állnunk az út szélén, mert a férjem nem tudott vezetni. Összeomlottunk. Pár napig úgy jártam-keltem, mint egy zombi. Nem észleltem 100%-ig a körülöttem lévőket, és nem is érdekelt, hogy mi történik. Munkába menet a kocsiban azt gondoltam, hogy bárcsak balesetem lenne, és meghalnék. Simán kiléphetnék ebből az egészből, amibe nem önszántamból kerültem bele. Nem akartam látni a férjem kisírt szemeit, és nem akartam, hogy Ő lásson. Tudtam, hogy pokolian érzi magát. Szégyeltem a szomorúságom előtte, mert tudtam, ezzel csak jobban fáj neki. Próbáltam titokban sírni, és gondolom, hogy Ő is, mert már csak a kisírt szemeivel találkoztam mindig. Egy alkalommal kocsival mentem az utcánkban, amikor is sírtam, és elhaladt mellettem a busz, amivel ő éppen hazafelé tartott. Eszembe jutott, hogy milyen szörnyű lenne, ha most meglátná az elkeseredett fejem, és amíg a busz mellett mentünk, próbáltam összeszedni magam. Amikor hazamentem, mondta, hogy látott a buszról, és szíve megszakadt attól, hogy milyen szomorú volt az arckifejezésem.

Párszor megkérdezte, hogy el akarom-e hagyni. Persze mindig mondtam, hogy nem, és így is volt, de mégsem tudtam a szemébe nézni közben, mert azt éreztem, hogy de ezt sem akarom. Hónapokig szörnyű lelkiismeret furdalásban éltem, mert úgy éreztem, hogy nem akarom így száz százalékig a férjem. Egy időben vizslattam más férfiakat az utcán. Néha kérdően, hogy vajon neki van-e ép spermája, néha bosszúsan, hogy ez meg hogy néz ki, támolyog ki a kocsmából, de neki biztosan mégsincs ilyen  gondja. Hirtelen sokkal nagyobb lett a haragom mindenki felé, aki elhanyagolta a gyerekét, és sok ilyet láttam, mert tanár vagyok. Pár hónapig igyekeztem ezekkel a szülőkkel nem találkozni, mert attól féltem, hogy kirángatom az összes szál hajukat. Rosszul érintett a gyerekes anyák panaszkodása, a hányó terheseké, sőt maguk a terhesek is. Nem voltam rájuk féltékeny, csak a pocakjukkal emlékeztettek a fájdalmas valóságra, hogy nekem ilyen talán sosem lesz, vagy ha igen, akkor is készüljek fel életem egyik legnagyobb megpróbáltatására.

Az andrológus szerint nem volt értelme, hogy kivizsgáltassuk, hogy mi okozza a férjem problémáját. Azt gondolom, hogy egy orvos véleménye csak egy vélemény ilyen esetben, bejelentkeztünk a Honvéd Kórház andrológiájára is, ahová kb. két hónap után kaptunk időpontot. Az eredmény hasonló volt (OAT szindróma a neve pontosan), de az itteni orvos ajánlotta, hogy derítsük ki az okot, mert akkor megtudjuk, hogy mit várhatunk a lombiktól, örökölheti-e az utód stb. Egyetértettünk. Két vizsgálatot írt ki: y-kromoszóma mikrodeléció és dns-fragmentáció. Az, hogy kiírta túlzás, mert én néztem meg az Interneten, hogy ilyen vizsgálatok léteznek, majd felvetettük a doktornak, és Ő pedig bólintott, és ráírta a  papírra. Volt egy olyan érzésem, ha tüdőröntgent kérek, akkor azt ír fel. Később egy géndiagnosztától megtudtam, hogy az y-kromoszóma jó ötlet volt, de a dns fragmentáció teljesen felesleges vizsgálat, mert igaz ad egy százalékos értéket, a férjem esetében 25%, ami azt jelenti, hogy a mozgó spermiumok 25%-a nem képes megtermékenyítésre. Nekünk ez annyit jelentett, hogy még kevesebb értékes anyagunk lesz, de a százalékos érték nem jó semmire, mert egy férfinél sem mértek még 0-át vagy 100- at, szóval következtetni ebből semmire sem lehet, illetve nem segített a döntésben, hogy induljunk-e a lombikon vagy sem. Az ára 35.000 Ft volt. Az y-kromoszóma vizsgálat viszont kimutatta, hogy kromoszomális eredetű a probléma, és ha fiú gyerekünk lesz, akkor 100%-ban örökli a fertilitási problémát. Az első andrológus és a meddőségi központban dolgozó orvos is úgy gondolta, hogy ezek a vizsgálatok feleslegesek voltak, idézek: „Csak vesztegetik az időt, indulás a lombikra!” Két szempontból sem volt felesleges. Az egyik, mert kiderült az ok, és ez segített a feldolgozásban. Nem hajtogattuk ezután, hogy de MIÉRT? , és nem reménykedtünk abban, hogy hátha nem igaz az eredmény, vagy javul majd stb. A másik önmagáért beszél: – Előre tudom majd, hogy a fiam ilyen problémával áll majd szemben, és tudok neki segíteni. Ebbe a meddőségi centrumba nem mentünk végül vissza.

Nem tudtam a lombik gondolatával megbarátkozni egyhamar. Pár éve tudatosan figyeltem az egészségemre, leszoktam a dohányzásról, ritkán ittam alkoholt, egészségesen főztem, és nem szedtem gyógyszereket. Nem fért össze a kialakult életmódómmal egy asszisztált reprodukció (lombik), a hormonok a gyógyszerek használata. Ennek ellenére azt mondtam, hogy persze vágjunk bele (a házasságom talán rá is menne, ha nem), de titkon reméltem, hogy elüt egy villamos, mielőtt az első tűt magamba kell szúrnom. Elkezdődtek a vizsgálatok, melyek első sorban engem érintettek. Nagyon sok mindentől kiborultam akkoriban. A vérvételen egészségesen ülni a sok beteg között, olvasni a hormonszurik mellékhatásairól, a rákra való esély növekedéséről stb. Sokat sírtam. Az eszemmel tudtam, hogy bele kell törődni, de belül ez valahogy nem ment, és attól is féltem, hogy ha nem tudom a lombikot elfogadni, akkor a sikerességét is kockára teszem. Jobb volt bele sem gondolni, hogy a rengeteg pénz, amit ez az egész elvett tőlünk, mi másra is jó lett volna! Minden héten kibuktam egy-két napra. A férjem már látszólag jobban volt, Őt az bántotta, hogy én nem vagyok erősebb. Leálltunk a vizsgálatokkal és adtunk magunknak pár hónap szünetet. A kerületünkben van lehetőségünk ingyenesen pszichológushoz járni. Ezt is igénybe vettük. Ami a legtöbbet segít, az az idő. A rossz hír után kb. négy hónappal éreztem megkönnyebbülést. A pszichológus szerint túl vagyok a feldolgozás poklán. Most érzem úgy, hogy tudok a megoldással foglalkozni. Elfogadtam újra a férjem, és bátran állok mellette teljes válszélességgel.  Készen állunk a lombikra. Felkerestünk egy másik meddőségi klinikát. Két hónapot vártunk mire konzultációra bejutottunk. Ezt az időt is felhasználtuk arra, hogy értelmet találjunk az életünkben, hogy egymásra hangolódjunk újra. Elkezdtem rendszeresen jógázni és blogot is írok. Sokat találkozunk barátokkal, sétálunk, kirándulunk, kimozdulunk, ha csak lehet. Nem szabad csak a meddőséggel foglalkozni, csak a problémára koncentrálni. Teljes életet kell élni, és nem vizsgálatok után kutatni a Neten. Elmúlt a bizonytalanság, és elfogadtuk, hogy ezt kell tennünk. Nem bukok ki egy számlától vagy egy újabb vizsgálati időponttól. Szeptemberben indulunk a lombikra. Februárban lenne csak időpont, de ha befizetünk 150 ezer Ft-t, akkor jók vagyunk szeptemberben is.  Az anyagiakról annyit, hogy a vizsgálatokkal, konzultációkkal, gyógyszerekkel és a gyorsított eljárás díjával együtt kb. 500ezer Ft –ba fog kerülni az egész. Időben 2015. februárjában derült ki, és ha minden jól megy, akkor 2015. szeptemberében eljutunk az első lombikra. 30% az esély, hogy sikerül. Bár úgy lenne!

Menyaszörp

Drukkoljunk együtt, hogy októberben már a sikertörténetet olvashassuk! 🙂 Addig is olvassátok Menyaszörp blogját: http://menyaszorp.hu