Valahogy úgy vagyunk vele, mi, emberek, hogy a dolgok értékét csak akkor szeretjük meglátni, amikor nincsenek. Nem vesszük észre, mekkora kincsünk van, míg egészségesek vagyunk, nem örülünk a szüleinknek, csak ha elveszítettük őket, nem örülünk a békének,csak ha háború van. Észre se vesszük, micsoda kincs, mekkora ajándék, és mennyi lehetőség rejlik az életben.
A mindennapok rohanásaiban eszünkbe se jut hálát adni azokért a csodákért, és ajándékokért, melyeket mi természetesnek gondolunk, nem gondolunk rá, hogy egészségesek vagyunk, hogy milyen jó, hogy velünk élhetnek a szeretteink, s mindez csak akkor tűnik fel, mikor már késő, mikor végleg elillant.
Azt gondoljuk, sokkal fontosabb, hogy időben odaérjünk, a számlák, a mosatlan edények, a szomszédunkkal való vita…
Az elmúlt egy évben volt alkalmam bőven gondolkodni rajta, várótermekben, útközben, hogy mit is jelenthetett – volna – számomra az egészségem, melyet évekig elhanyagoltam, sőt, azon kívül, mikor a gimnáziumi biológiakönyvet nézegetve elszörnyülködtem azon, hogy milyen képek készültek különböző pajzsmirigybetegekről, soha nem gondoltam rá, hogy létezik pajzsmirigyem. És soha nem gondoltam rá, hogy vigyázni kéne a testemre, aztán – a többieknél korábban – kezemben tartottam egy diagnózist, és összetörtem. Onnantól kétségbeesetten próbáltam elérni azt, ami korábban magától értetődő volt számomra, hogy egészséges legyek, egy rövid ideig át is billentem a ló túlsó oldalára, és észre se vettem, hogy már egészségtelenül kitöltötte a napjaim az egészségem, s hatalmast stresszt jelentett számomra mindez.
Aztán elkezdtem foglalkozni az egyensúllyal. Rájöttem, hogy magamat elsősorban nekem kell megtalálnom, s evvel kezdetét vette életem egyik legizgalmasabb utazása. Szinte arculütött az igazság, mikor rádöbbentem, hogy az orvosok, az alternatív módszerek mind csak eszközt jelentenek számomra, melyeket ugyan igénybe kell vennem, azt azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. Mind testileg, mind lelkileg gyenge vagyok, s sajnos sok szempontból már helyrehozhatatlan károkat szenvedtem el, emiatt szükségem van a segítségükre, ugyanakkor nagyon fontos, hogy bárhova megyek, bármit végzek, nem én vagyok az egészségügyért, a terápiákért, hanem – ha néha úgy is érzem, hogy mindez fordítva van – ezek vannak értem. Nem mondom, hogy könnyű lenne, de azt hiszem, egyre jobb úton járok afelé, hogy megtaláljam magamban a harmóniát.
Az életem pedig érték. Kár lenne, ha idő előtt elveszíteném, és hasonlóképpen kár lenne, ha olyan dolgokra pocsékolnám el, amelyek nem érdemlik meg. Nem éri meg elengedni a gyeplőt, nem éri meg elmerülni a betegségben, még ha néha muszáj is ahhoz, hogy feldolgozhatóvá váljanak. Aztán fel kell állni, mosolyogni, és továbbmenni. Mert az élet a legnagyobb kincs, és a legnagyobb ajándék, amelyet kaphattam.
És kincs az is, hogy élnek a szüleim, a nagyszüleim, a testvéreim, anyósom, apósom, a férjem nagyszülei(nek egy része). Soha nem gondolok bele, de hatalmas szerencsém volt, hogy gyermekkoromban mindössze egy embert veszítettem el, aki számomra sokat jelentett. Emlékszem, kisgimnazista voltam, valahogy aznap pont rá gondoltam az iskolából hazafelé menet. Annyira természetes volt, hogy ő létezik, hófehér hajával és ráncos, remegő kezeivel rendezgeti a régi, sárga papírokat, és mesél, rengeteget, és mondja, amit akkor még nem értettünk, hogy hányszor adjunk hálát azért, hogy békében élünk, hogy azért imádkozzunk, hogy ne legyen soha háború, hogy ne veszítsük el egymást, és hogy egészségesek maradjunk. Bár akkor még nem értettem a szavait, élénken élnek az emlékeimben, ahogy mondja, hogy adjunk hálát a családunkért. Aztán egyszercsak elment. Már elég nagy voltam ahhoz, hogy tudjam, mindez végleges.
Később, egy napon pedig hívás érkezett, meghalt, hirtelen, autóbalesetben, egészségesen, hiába hajtották rajta végre az életmentő műtétet, megölte a belső vérzés. El se akartam hinni, mindenki ledöbbent, senki nem értette az egészet. És csodáltam a feleségét, aki ott ült vele az autóban, akit szintén megmentettek, összeraktak, hogy felállt, és valami hihetetlen erővel és élni akarással mondta ki, hogy meg fog gyógyulni, meg kell gyógyulnia, fel kell nevelnie a gyerekeit, ehhez pedig szükséges, hogy dolgozni tudjon. És nem tudok elégszer hálát adni az orvosoknak sem, akik azt az éjszakát avval töltötték, hogy ő élhessen. Csodáltam a kitartását, az élni akarását, azt, hogy a rajongva szeretett személy elveszítése és egy halálközeli élmény után nem összetört, hanem hihetetlenül erős lett. Fél évvel később már fizikai munkát végzett.
És emlékszem rá, mikor kicsik voltunk, őt, a legapróbbat sietve szállították a kórházba, féltünk, mi lesz vele, hogy egészséges lesz-e, hogy élhet-e. Ma pedig 180 cm-es nagy ló, aki nem hallgat senkire.
Most, mikor jönnek az ünnepek, rakjuk egy kicsit félre a régi sérelmeink, és örüljünk, hogy itt vannak még velünk, mert az élet ajándék, de véges. Lássuk meg, és véssük eszünkbe a nevetésük, a szavaik, őrizzük meg azt a rengeteg értéket, amelyeket tőlük kaptunk.
Valahogy régen, mikor még őket sem tudtam igazán értékelni, úgy gondoltam, természetes, hogy egy napon gyermekünk születik, aztán még egy, és még egy, és valahogy így tovább, felnőnek majd, megküzdünk velük, és természetesen szeretni fognak minket. Közben pedig megkaptam az élettől a legnagyobb pofont, és megtanította nekem, hogy mindez nem ilyen egyszerű. Megtanultam, hogy az ő életük az igazi kincs, és az igazi ajándék, és elsősorban azért születnek erre a világra, hogy örömet szerezzenek nekünk, és boldogságot jelentsenek önmaguknak. Szeretnék olyan szülő lenni, aki mindezt át tudja adni a gyermekeinek, hogy az élet nem arról szól, hogy szerezzenek jó jegyeket az iskolában, aztán dolgozzanak látástól vakulásig, minél több pénzt szerezve, hanem úgy lépjenek ki tőlünk, a szülői házból, hogy tudják, a legnagyobb kincset kapták meg, mikor világra jöhettek, mellyel úgy kell bánni, hogy 90 évesen, mikor visszatekintenek, azt mondhassák, megérte, mert kaptak és adtak annyi szeretetet, örömöt, boldogságot, ami által nem csak kincsnek születtek, hanem azok is maradhattak.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: