Hosszú és fárasztó napom volt, örülök, hogy hazaérek, jó egy kicsit leülni, meginni csendben egy bögre forró teát. A férjem ma később ér haza, hiányzik. Furcsa ez a csend. A házon kívüli zajokra felriadok, olyan idegenek és néha félelmetesek, ahogy megtörik a magányt, ajtónyitás, felnézek, semmi, már megint a szomszéd volt, odakint egy madár zörget, olyan szép, de mégis idegen. A távolból sziréna hangját hallom, felriadok, vajon kit visznek? Egy imát mormolok az idegenért, akármiért is siessenek vele. Az órák mindkét szobában kíméletlenül ketyegnek.
Ilyen a csend, az ismeretlen, akihez régen romantikus képzelgéseim társultak, mikor nem ismertem.
De ez nem az a csend, ami a természetben fogad, nem az a csend, ahol lépteid alatt ropognak az őszi falevelek, nem hallatszik szellő fuvallata, nem táncolnak körülötted a színek, és nem hallod meg a mókus ugrálását.
És nem az a szent csend, ami a templomban fogad, nem leng körbe tömjénillat, nem látsz imádságra borult nénikéket, és nem nyílik éles visítással a vasajtó, nem járkálnak átszellemült arcú, békés gondnokok.
Ez a magány csendje, ahol nincs lélegzet, nincs lépés, nincs szó. Sose ismertem, de akkor még vágytam rá, én, aki sohase voltam egyedül.
Otthon mindig gyerekzsivaly volt, hangosak voltunk, ha évődtünk egymással, ha hajbakaptunk szeretettel, ha a ház különböző sarkaiból kiabáltunk egymásnak. Ott nem lehetett elbújni, titkot tartani, az ajtót bezárva loptuk tini csókjaink, míg ránk nem nyitottak. Macskanyávogás hallatszott, mikor zenét tanultunk, visítás, mikor civakodtunk, kiabálás és randalírozás.
Bekapcsolva felejtett elektromos játékok, a szomszéd szobából a kacaj, megtanultam, hogy kiabáljak, ha hallani akarom a saját szavam. Sose voltunk egyedül, reggel a konyhában együtt készültünk, senki nem ült le az asztalhoz, a konyhapultnak támaszkodva beszélgetve reggeliztünk, ebédnél és vacsoránál kapkodtunk, hogy előbb vegyünk, mint ahogy elfogyna. A zsebpénzünket apró falrésekbe rejtettük egymás elől, és ha beléptünk a házba, hangosan kiabáltunk, melyre mindig érkezett válasz.
Most meg belépek, és nincs itt senki.
Aztán laktam hónapokig együtt kortársaimmal, részeg ordítás, máskor összeveszések és összebújások, hónapok koedukált szobákban, aztán magunk közt.
Most pedig ez a magány.
Hazajön a férjem, és ketten vagyunk, ha beszélek, van hang, ha szól, beszélünk, aztán csak csendben összebújunk. És hiányoznak a többiek.
Hiányzik a gyerekkacaj, a hiszti, a civakodás, a futkosás a lakásban, hiányzik az az olaszosan temperamentumos nagycsaládi hangulat.
Azt hittem, előbb vagy utóbb megszokom, de csak egyre rosszabb és egyre csendesebb, rideg lakásunk csak akkor otthon, ha a férjem is hazaért.
Ha egyedül vagyok itthon, romantikus zenéket hallgatok, mert egy idő után olyan nehéz, hogy nem szól senki. Jól ismert filmek futnak a háttérben, mert szükségem van az emberi hangra.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kedves Cseresznyevirág!
A nyílt leveled miatt találtam rád, és gondoltam, írok neked. Ismerem az érzést, amit leírsz, és remélem, hogy majd te is tapasztalod, hogy a dolgok kiegyenesednek. Ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy meg is oldódnak…
mint ahogy nálam sem. Meddő vagyok 32 évesen, pedig élek-halok a gyerekekért. 21 éves koromban tudtam meg, hogy inzulinrezisztens vagyok, idén májusban petefészekcisztáim is lettek, kiderült, kezdődő endometriózis. Emellett a progeszteron szinte teljes hiányzik. Laparoszkópos műtét szeptemberben, most Clostilbegyt-kúra. Közben a barátnőm, akivel elterveztük, hogy majd egyszerre esünk teherbe, már szült (a másodikat. Minden barátnőmnek legalább 2 van, a nagyobbak most mennek iskolába). Nem túl szívderítő.
Valahogy mégis más most, mint tavaly. Tavaly ilyenkor görcsösen akartam a gyereket, hőmérőzés, LH-teszt, barátcserje, palástfű- és cickafark tea, és mindenféle mellett sem sikerült, és nagyon kétségbe voltam esve. Az idő, és az egyre szaporodó nyavalyák viszont megtanítottak arra, hogy elfogadjam, amit kaptam. Hogy esetleg azt is elfogadjam, ha nem sikerül. Ettől sokkal nyugodtabb vagyok. Persze nem adtam fel, és reménykedek nagyon, és igen, kicsit összetörök minden ciklus végén, de hát láttam, hogy két kolléganőm 6-7 évet szenvedtek végig így. Nekik sikerült végül. Szóval nekünk is sikerülni fog, ha tényleg megkapjuk azt az ajándékot, hogy gyermeket nevelhessünk. Ha meg nem, méltó dolognak tartom felnőni ehhez a másik feladathoz, a meddőség elfogadásához is. Sok türelmet és hitet kívánok, drukkolok!
Kedves Veronika!
Sajnálom, hogy ezen kell keresztülmennetek nektek is. 🙁 🙁 🙁 Köszönöm, hogy megosztottad velünk a történeted, és kívánom, hogy minél előbb eljöhessen az életetekbe a csoda.
Az inzulinod sikerült helyretenni? Mert ugye progeszteronhiány lehet amiatt, ha nincs peteérés, azt meg okozhatja az ir, meg egyébként is okozhat progeszteronhiányt az ir.
Árvai Nóra blogját ismered? http://endoblog.hu
Kedves Cseresznyevirág!
Már lassan 10 éve szedem a Merckformint. Eltartott egy ideig, amíg beállították a megfelelő dózist, de utána minden megjavulni látszott, az ellenőrzéseken jók voltak az értékeim, tavaly szeptemberben még semmiféle endometriózis nem volt, csak két érő tüsző. Akkor nagyon boldog is voltam. El nem tudom képzelni, miért nem sikerült, és mi történt, hogy júniusra megjelent az endometrióma. Semmiféle változás nem történt az életvitelemben, sőt, kifejezetten sikeres évnek tűnt az idei (ledoktoráltam és kineveztek határozatlan időre, és elmehettem Hollandiába egy konferenciára, ami nagy élmény volt). De hát hiába is töröm ezen a fejem, sajnos így van, és azóta megy a küzdés. De azért próbálok derűlátó lenni.
Köszönöm az ajánlatot, nem ismertem a blogot, fogom olvasgatni.
Simán el tudom képzelni, hogy korábban is megvolt az endometriózis, csak láthatatlanul garázdálkodott. 🙁
Doktorihoz gratulálok!
Endoblog meg nagyon jó, nagyon jó eredményeket ér el spéci diétával és hasonlókkal. 🙂
Előbb-utóbb biztos sikerülni fog. 😉