Boldogság – Meddőségi napló

Régen jelentkeztem, pedig akkor megfogadtam, hogy megírok mindent, ha nem is hetente jelentkezem, de szerettem volna lezárni a történetünket, melyre akkor már sejtettem, hogy fog végződni.

Mikor márciusban megírtam az utolsó bejegyzésem, egyrészt boldog voltam, mert úgy éreztem, elindultunk egy úton, melynek a vége talán az a boldogság lesz, melyre úgy vágytunk, de egyszerre úgy éreztem, újra fel kell magam építeni, és megtalálni, kissé reménytelennek éreztem, hogy tényleges javulás álljon be, miközben alig kellett változtatnom az életmódomon.

Kicsit úgy is éreztem, szükségem van a levegőre, a távolságra, hogy kicsit kiszakadjak az egész gyerektémából, és ne minden nap a kudarcot lássam magam körül. Próbáltam arra koncentrálni, hogy eredményként könyveljem el magamban, hogy bár nem lettem terhes, de egyre energikusabb voltam, és szépen formálódni kezdett a testem.

Egy idő után így sem éreztem jól magam a bőrömben, a munkahelyemen minden áldott nap ott motoszkált a fejemben, hogy nekem már nem itt kéne lennem, és csalódásként éltem meg a szürke hétköznapokat. Szerettem délutánonként-esténként elmenni csendben futni, mivel egyedül ilyenkor tudtam elengedni a feszültséget és a kudarcot. Eredményként éltem meg, ha gyorsabban, ha többet futottam, elvégre rettenetesen ki voltam éhezve a sikerre, melyből újjáépíthetem az önbecsülésem.

Szerettem volna távol lenni a világtól, elrejteni az arcomat, mivel úgy véltem, az emberek látják rajtam, hogy selejtes vagyok, akinek még ez sem megy. A munkahelyemen már az összes fiatal nő elment szülési szabadságra, a családban és a barátaink közt pedig sorra jelentették be a babás híreket. Úgy éreztem, csak nekem nem sikerül. Nehéz volt, hogy bár a legtöbb barátunk támogatott, valaki, aki közel állt hozzánk, saját gyermekes örömhírével együtt hatalmasat rúgott belénk kifejezésre juttatva, mennyire lenéz minket, hogy nekünk még ez sem megy, pedig neki elsőre sikerült. Fájt, hogy félreismertem, és fájtak a bántásnak szánt szavak.

Aztán pár napot egy fiatal társaságban tölthettünk, ahol még senkinek nem volt gyereke, elvonulva a természetbe, egyedül itt éreztem magam felszabadultnak, mégis, ahogy hagytam elengedni a mindennapok feszültségét, sokat sírtam.

Ebben az időben fedeztem fel, hogy az én örök optimista férjem is kezd kétségbeesni. Ő, aki mindig meg volt róla győződve, hogy minden menni fog, hogy hamarosan gyermekünk lesz, már nem tudott olyan mosollyal tekinteni a jövőbe. Mindketten feszültek voltunk, és rosszabb napjainkon egymáson töltöttük le ezt a feszültséget, aztán egymás vállára borulva sírtunk.

Tudtam, hogy nem tudna gyermek nélkül élni, és ő az a férfi, akinek szinte bűn lenne nem szülni, vérbeli apa, gondoskodó, aki imádja a gyermekeket, és bármit megtenne a családjáért. Egyformák voltunk, egyformán szerettünk volna családot, gyermekeket, egyformán legfőbb célunknak tekintettük, én pedig úgy éreztem, azzal, hogy kudarcot vallottam, tőle is ugyanúgy elvettem a lehetőséget. Tudtam, hogy még sok lépés áll előttem, melyeket kihasználhatunk, és még messze van, hogy fel kelljen adnom a reményt, mégis sokszor gondolkodtam, vajon meddig várhatom el tőle, hogy erre áldozza az életét, holott tudtam, hogy képtelen lennék nélküle élni, és ez a kapcsolat, ami köztünk van, soha többet nem adatna meg semelyikünknek.

Szomorú voltam, hogy boldogtalannak látom, és boldogtalanná teszem azt az embert, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, és akire úgy éreztem, ennél sokkal-sokkal többet érdemelte.

Ekkor már ő is eljutott oda, hogy cselekednünk kell, úgyhogy pár héttel későbbre időpontot foglaltunk neki is vizsgálatra, hogy megtudhassuk, nála minden rendben van.

Én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem, már nem szívesen bújtam ágyba vele, mert úgy éreztem, ez csak újabb csalódásokhoz vezet, megint nem fog sikerülni, egyszerűen képtelen voltam ágyba bújni vele, és nem tudtam, hogy éppen most érkezik meg az életünkbe a változás, valahol, valahogy, csendesen.

Szomorú voltam, és rettegtem, hogy ez már végleg így marad, hogy kiábrándultam, és nem fogom tudni többet élvezni.

Aztán egyik éjjel egy furcsa álmom volt, olyan igazi, különleges. Nem most álmodtam először, hogy gyermeket szültem, sőt, az elmúlt években, még a próbálkozás megkezdése előtt is ezerszer álmodtam magam terhesnek, és ezerszer szültem, neveltem gyermekeket, most valahogy mégis más volt, mintha az egész nem is álom lenne, hanem a valóság. Aztán sírtam, mikor reggel ráébredtem, hogy valójában nem történt meg.

Bár a ciklusom nem állt helyre, 45-50 nap után menstruáltam, mégis az önvizsgálatok alapján úgy éreztem, ideje lenne, hol utáltam tesztelni, hol egykedvűen vettem meg, majd hajítottam a kukába, mikor csak az az átkozott egyetlen csík jelent meg rajta, ami korábban is. Már nem hittem benne, hogy egyszer más is lesz.

Valahogy úgy éreztem, képtelen vagyok egyedül, sőt, képtelen vagyok a férjemmel együtt kimászni a gödörből. Ekkor mondtam ki először, hogy képtelen vagyok egyedül feldolgozni a kudarcot, segítségre van szükségem, mert belebolondulok ebbe a helyzetbe.

S miközben elkezdtem aktívan keresni azt a segítséget, akinek őszintén meg tudok nyílni, s akivel együtt újjáépíthetem magam egy egésszé, végtelen hosszú napok teltek el.

Továbbra sem jött meg.

Én pedig egyik reggel előbányásztam a fiókomból az utolsó tesztet, úgy éreztem, ez megint negatív lesz, de most nincs erőm soron kívül orvoshoz járni, majd regenerálódik a testem, és előbb-utóbb helyreáll magától. Nem akartam több gyógyszert, beavatkozást és labort, úgy éreztem, szünetre van szükségem.

Szombat reggel volt, egyedül voltam otthon, a férjemnek elment aznap, a tesztet a szokásos módon belemártottam a pohárkába, majd leraktam a mosdó szélére, és órákig rá sem néztem. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, úgyhogy visszafeküdtem aludni, tuti beteg leszek, gondoltam magamban, meg aztán hosszú volt a hét is… Napok óta éjjel a mosdóra jártam, bosszantott is a helyzet, hogy úgy tűnik, életemben először még felfáznom is sikerült a hektikus időjárásban. A melleim is fájtak, de ezt már jól ismertem, az a fránya prolaktin már megint elmászott.

Aztán órákkal később kimentem a fürdőszobába, az ajtón belépve egykedvűen állapítottam meg, hogy ez még mindig itt van, s nyúltam utána, hogy kidobjam a kukába, de út közben még rápillantottam, s nem hittem a szememnek, elvégre nem az volt rajta, amit vártam. Már nem hittem, hogy sikerülhet, hogy nekünk, most, itt gyermekünk lesz. Először lefagytam, majd sikítva rohantam körbe a lakásban, most, annyi idő után boldogságomban sírtam.

Szerettem volna ott és azonnal megosztani a boldogságot azzal, akit legjobban szeretek, és türelmetlenül vártam haza, majd remegve adtam át neki, ő pedig rápillantva boldogságtól sugárzó arccal csókolt, ahol ért. Mintha egyszer csak minden rózsaszín habos-babos boldogságban úszott volna, eltűntek a sötét felhők az életünkből.

Valahogy hirtelen olyan hihetetlennek tűnt, hogy épp nekünk sikerült, és nem volt többé érdekes, hogy másoknak milyen az életük, úgy éreztem, hirtelen mi vagyunk az egyetlenek.

A másnap reggeli labor öt hetes terhességre utalt, pedig kevesebb, mint egy hete még negatív volt a tesztem. Két nappal később pedig az orvos az ultrahangon petezsákot látott, s két héttel későbbre visszahívott. Ekkor írtam nektek júniusban megfogadva, hogy részletesen elmesélem, mi történt velünk, de valahogy nem ment többé az írás, húztam-halasztottam, mert szerettem volna nektek megírni a boldogságunk, hogy másoknak is reményt adjak vele.

Izgalomban és boldogságban telt ez az időszak, sajnos a szervezetem még nehezen bírta, progeszteronpótlásra szükségem volt, s kímélő életmódra intettek, nekem pedig már nem fájt bármit megtennem, nehezen, de elfogadtam a felém nyújtott segítő kezeket én, aki mindig az erős és önálló voltam, elvégre a gyermekemért kellett megtennem.

Majd pár nappal később 7 hetesen a férje kezét fogva hallottam meg először a szívhangot, a zenét, mely szebb volt a fülemnek minden korábbi dallamnál.

Rettegtem, hogy törékeny a boldogság, elvégre olyan hihetetlennek tűnt, hogy ekkora csoda, és ekkora, soha nem létezett gyönyörűség történik, és ha már történik, éppen velünk.

De rendben és egészségesen betöltöttük a 12. hetet, a gyermekem határtalanul erősnek bizonyult, én pedig gyönyörködve figyeltem az egészséges lubickolását az ultrahangon, és újra, minden korábbinál jobban beleszerettem az apaférjembe.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!