Bár látszólag úgy tűnik, nem jutottunk messzire, ugyanúgy gyerek nélkül, kettesben, ugyanúgy vágyakozással és várakozással teli, és ugyanúgy káosszal a fejünkben, mégis úgy érzem, rengeteget haladtunk a cél felé. És valahol ezen az úton komoly állomást jelent, hogy meg kellett tanulnom magamat a teljes valómban szemlélni, és olyannak látni, amilyen ténylegesen vagyok.
A várakozás, a rengeteg vizsgálat, a rossz eredmények, aztán az inzulinrezisztencia és az életmódváltásom rengeteg mindenre rádöbbentett önmagammal kapcsolatban.
Gyermekkorom óta úgy néztem magamra, hogy egy duci kislányt láttam a tükörben, aki mindig kicsit kilógott a sorból, mert nem volt olyan ügyes a sportban, mert nem volt olyan darázsderekú, mint a többi lány, mert amikor kamaszodtunk, büdösebb, szőrösebb és pattanásosabb voltam a többieknél.
Apukámmal nem volt igazán jó a kapcsolatunk, soha nem álltunk olyan közel egymáshoz, de mindig úgy tekintettem magamra, mint egy független, erős lányra, akinek nincs is szüksége a tutujgatásra, és akit nem érdekel, hogy mit mondtak neki. S csak most, felnőttként, saját gyermekemre vágyakozva kellett rádöbbennem, mennyire mély nyomot hagyott bennem, hogy ő kislányként rendszeresen ducinak nevezett.
Talán azóta tekintettem magamra elhízott lányként, mert ha visszanézem a képeket, nem tűnök ki a többiek közül. Bár soha nem volt homokóra alkatom, és már egészen korán minden gramm zsír a derekam körül csoportosult, de arányos, szép lánynak is tarthattam volna magam.
És úgy gondoltam mindig, hogy erős, független nő vagyok, akit nem érdekelnek az elvárások, és az, hogy milyen képet közvetít felénk a média a tökéletes női testről, talán valahol tudat alatt mégis hozzájuk mértem magam, akkor is, ha az eszemmel mindig is tudtam, hogy nem valós testeket látok a plakátokon.
Mégis bután néztem a világba, sanyargattam és utáltam a testemet, bár a rossz hormonszint miatt felcsúszott rám pár kiló, de ezektől maximálisan megszabadultam, mire az inzulinrezisztenciát diagnosztizáló orvoshoz kerültem. Én mégis kövérnek láttam önmagam, és úgy gondoltam, majdnem 10 kilótól meg kéne szabadulnom, hogy szép legyek, ő mondta, hogy 3-4 lenne az ideális. Jó, még így is kövér vagyok, nyugtáztam magamban.
Mikor elkezdtem a diétát, küzdöttem az adagok elfogyasztásával, korábban ennek mindössze a felét-kétharmadát ettem meg, s sanyargattam a testem, hogy fogyjak.
Aztán később elmentem egy dietetikushoz, aki testösszetétel mérést végzett rajtam. Ez a módszer abban segít, hogy a meglehetősen elavult testtömeg indexszel szemben valós és informatív képet fessen arról, hogy mi van valójában a szervezetünkben. Míg a testtömeg index kizárólag a magasságunk és a testsúlyunk veszi figyelembe, a testösszetétel mérés során fény derül arra is, hogy tulajdonképpen mi az a sok vagy kevés kiló, ami rajtunk van.
Be kell vallanom, meglepődtem az eredményen, ugyanis bár a testtömeg indexem alapján még fogynom kéne, most világosan látnom kellett, hogy közel sem túlsúlyos vagyok, hanem izmos. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a derekamon sajnos még mindig túl sok a zsír, ami az esztétikai problémákon kívül sajnos több betegségnek is növeli a kockázatát, úgyhogy ezen mindenképp változtatnunk kéne.
Ez az, amire mindnyájan rávágnánk, hogy de hát nincs olyan, hogy lokális fogyás, vagy az egész testünkről fogyunk, vagy sehonnan. És akkor itt jön a képbe az inzulinrezisztencia, ugyanis elsősorban ez felelős a szépen kipárnázott úszógumijaimért, illetve az annál kevésbé kirajzolódó derekamért.
Ahhoz pedig, hogy ettől a zsírrétegtől megszabaduljunk, a szervezetem inzulinérzékenységét kell javítani, diétával, inofoliccal, mozgással. Ez az az út, mely segíthet számomra kitörni az ördögi körből, ugyanis a hasi zsír nem kizárólag következménye az inzulinrezisztenciámnak, hanem tovább rontja az inzulinérzékenységemet.
Valahol hittem is, meg nem is, aztán be kellett látnom, hogy a tudatos életmódváltás valóban segített, a hasam és a derekam napról napra szebb lett.
Evvel párhuzamosan el kellett gondolkodnom, kerek-perec a szemembe mondták, hogy nem vagyok egyáltalán elhízva, távol állok a túlsúlytól, sőt, kifejezetten edzettnek számítok. Hogy ezt valóban láthassam, sokszor a tükör elé kellett állnom, néznem a formás lábaim, az izmos karjaim, és tudatosítanom magamban, hogy akkor is vonzó, szép nő vagyok.
Nehéz megszeretni egy olyan testet, mellyel egész életünkben mostohán bántunk, és nehéz jónak látni, mikor épp azt tagadta meg tőlem, amire a legjobban vágynék. Nem tudtam, hogyan nézzek egy meddő testre úgy, mint egy vonzó testre, hiába láttam már, hogy nem várhatom el tőle, hogy felkészüljön az anyaságra, míg sanyargatom, értéktelennek tartom, és nem tudom igazán megszeretni.
Nehéz volt megtanulni, hogy hiába nem változott sokat, amit látok, ez többé nem lehet ronda és rossz, hanem szép és szeretetreméltó, akinek meg kell adnom azt, amire szüksége van, hogy felkészülhessen egy ilyen csodálatos feladatra. Meg kellett neki adnom a szeretetet, a megfelelő mennyiségű és minőségű tápanyagot, a sportot és bizony a pihenést is.
Végül sikerült valahogy átfordítanom a gondolkodásom, és egyre elégedettebb lettem avval, amit láttam, a változásokkal, a vékonyodó derekammal, a sportos, erős szervezetemmel, és avval, ahogy a férjem vágyakozva ránézett.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: