Inzulinrezisztencia: vagy eszem, vagy az étkezésemmel foglalkozom – Meddőségi napló

Egy diétát általában elkezdeni nehéz. De azt néha nagyon, még akkor is, ha az elsősorban a számolgatásban, mennyiségekben tér el az addigi életvitelünktől.

Egy jó ideje már igyekeztem egyre jobban odafigyelni az étkezésünkre, teljes kiőrlésű kenyeret ettünk, sok-sok zöldséget, különböző reform gabonákat, és próbáltam háttérbe szorítani a cukrot, édességeket, amik valahogy újra és újra visszacsúsztak az életünkbe. De ettől függetlenül úgy gondoltam, nem lesz akkora váltás a 160 grammos diéta.

Az alapelvekkel nem volt nehéz megbarátkoznom, hogy egy kiegyensúlyozott, tápanyagokban gazdag étkezést vezessek be, és ami azt illeti, számomra a napi hat alkalom beiktatása sem jelentett nehézséget, ugyanis ötször legalább ettem korábban is.

Amikor viszont előkerült a mérleg, meg kellett állapítanom, hogy hiába hallottam korábban a legtöbb helyről azt, hogy a 160 gramm szénhidrát szerintük nagyjából egyenlő az éhezéssel, nekem egyáltalán nem tűnt kevésnek se a reggelire kimért kenyerem, se a délutáni gyümölcsadag, az ebédekről nem is beszélve. Az első napokban úgy kellett erőszakkal letuszkolnom a torkomon az ebédem második felét, azt az ötletet már el is temettem magamban, hogy főzeléket vagy más számolós zöldséges ételt válasszak magamnak ebédre, ugyanis még a rizsből, kölesből, hajdinából is befogadhatatlanul soknak tűnt.

Pár nap alatt gyakorlatilag eljutottam arra a szintre, hogy amikor magam elé vettem az ebédes tányéromat, legszívesebben elsírtam volna magam a mennyiség láttán, és elrohantam volna, hogy én ennyit garantáltan nem tudok megenni.

Soha-soha nem gondoltam arra korábban, hogy éppen én éheztetném a szervezetem, elvégre nem ettem kevesebbet, mint a barátnőim, most mégis rengetegnek tűnt számomra a 160 gramm szénhidrát a hozzá kapcsolódó jó minőségű fehérjékkel és zöldségekkel. Mivel falatról falatra nehezebben csúszott le, mérhetetlenül hosszú ideig tartott minden egyes evés, leszámítva az uzsonnát, a gyümölcsökkel soha nem szenvedtem meg.

Ezeken a kezdeti nehézségeken egyedül az segített át, hogy pontosan tudtam, miért csinálom, hogy nagyon-nagyon szeretnék gyermeket, és szeretném, ha egészségesen születhetne, felnevelni őt egészségben, minél tovább kísérni az életét, és koromat megszégyenítően táncolni az unokám esküvőjén, talán a dédunokámén is. Ehhez pedig mind-mind fontos volt, hogy sikeresen bevezethessem az új életmódot.

Tulajdonképpen kitűnő pótcselekvés volt, hogy órákat bíbelődhettem a konyhában, bebizonyíthattam magamnak, hogy igenis nagyszerű nő vagyok, hiába nem tudok szülni, ezt kompenzálhatom avval, hogy gördülékenyen veszem az akadályokat, kitűnő ételeket készítek addig soha nem használt alapanyagokból. Hagyományos sütemények párját készíthettem egészséges, 160 grammos diétába illeszthető receptekből, és azoknak is kifejezetten ízlettek, akik a férjemhez hasonlóan nehezen barátkoznak meg az új, egészséges ételekkel.

Ahogy sorakoztak a kérdéseim, végül magam is beláttam, hogy hiába vagyok az, aki szeretne lehetőleg mindig mindent egyedül megoldani, nagy segítséget jelenthet számomra a dietetikussal való konzultáció. Bevallom, jólesett a megsebzett lelkemnek, hogy már kezdetben se találta rossznak az étkezési naplómat, és a beszélgetésünk nem beszűkítette, hanem kitágította a lehetőségeim körét.

Aztán szépen, lassan kezdtem megbarátkozni a mennyiségekkel is, napról napra könnyebben csúsztak le a falatok, és jobban éreztem magam evés után. Úgy éreztem, szinte kirobbanok az energiától és az életkedvtől, mintha visszakaptam volna önmagam, az életemet. Csodálatos volt megfigyelni, hogy pár héttel korábban szinte csak vonszoltam magam, este hulla fáradtan dőltem be az ágyba, egész éjjel forgolódtam, majd reggel alig bírtam kimászni, most pedig hamar elnyomott az álom, jól, és mélyen aludtam, majd reggel energikusan ébredhettem fel.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!