Mikor végre diagnosztizálták nálam az inzulinrezisztenciát, hirtelen ezernyi kérdésemre szolgált feleletül, de ezek a kérdések egyre újabb és újabb kérdéseket vetettek fel bennem.
Most már nem volt többé sötét, homályos folt, hogy miért megyünk keresztül mindezen, elvégre az anyagcsere probléma kialakulásának okaira is pontos választ kaptam: genetika és életmód. Hiába maradt szinte rejtve a családunkban az inzulinrezisztenciára való hajlam, attól még nagyon is ott volt évtizedek óta. Hiába halt meg születésem előtt a család utolsó diagnosztizáltan cukorbeteg tagja, sajnos ennek a veszélye minket fokozottan fenyeget, még ha egyelőre ez kizárólag abban mutatkozik meg, hogy a családi összejöveteleken egyre többen túlsúlyosak.
Az orvosom a családi anamnézis felvételekor érdekes kérdéseket feszegetett, s ezekből bizony szépen összeállt egy mozaik. Nálunk a szénhidrátanyagcsere zavara anyai ágon (biztosan) öröklődik, az apai ágról egyelőre nem sokat tudok, itt viszont elsősorban anyukám terhességi diabéteszében nyilvánult meg, amit sajnos a jelek szerint már akkor sem sikerült az akkori orvosainak megfelelően kordában tartaniuk, ugyanis – bár saját bevallása és a környezete szerint is diétázott – ő is jelentős plussz súllyal fejezte be a terhességeit, mi pedig óriásbabaként születtünk. Ez az akkori diétázás több dologban is különbözött attól, ahogy mi ma diétázunk, ő soha nem beszélt dietetikussal, és a 160 grammos diétáról, a lassú és gyors felszívódású szénhidrátokról, az étkezések megfelelő elosztásáról, illetve még sok mindenről tőlem hallott először.
Nem emlékszem arra, hogy milyen volt akkortájt a világ, de azt tudom, hogy friss, fiatal anyuka volt, aki lényegesen kevesebb információforráshoz fért hozzá, mint mi ma, valószínűleg bízott abban, hogy mindenre megkapta a megfelelő tájékoztatást. Arról viszont már én nem sokat tudok, hogy egyáltalán mennyire volt köztudatban, hogy is kéne egy diabéteszes kismamának diétáznia, azt azonban igen, hogy az inzulinrezisztencia létezése még most, huszonöt évvel később is nagyon-nagyon sokak számára ismeretlen fogalom.
Akkor és ott, amikor az orvosom annyit mondott, hogy a gesztációs diabétesz után már-már az lenne a csoda, ha én nem szenvednék ma hasonló problémáktól (nem beszélve ugye a nagyon-nagyon erős genetikai faktorról), mégis rossz érzés töltött el, aztán a napok múltával sikerült mindezt átalakítani úgy, hogy előrefelé mutasson.
De nézzük csak kicsit, mik azok, amiket végig kellett gondolnom az inzulinrezisztenciám kapcsán:
A hajlam genetikusan öröklődik. Ezen sajnos nincs mit szépíteni, a gyerekeim szinte biztosan öröklik tőlem a hajlamot, pláne, hogy az én inzulinrezisztenciám után rekordsebességgel sikerült feltérképezni a párját a férjem családjában is, még ha addig nem is volt róla tudomásunk (hamarosan ő is elmegy vizsgálatra).
Valószínűleg ha valamilyen megelőzhetetlen, súlyos, ritka és nehezen kezelhető egészségügyi problémáról beszélnénk, egy kicsit újra át kellett volna gondolni a gyerekvállalási terveink, de szerencsére az inzulinrezisztencia nem ilyesmi. A téma szakértői szerint nálunk minden második ember magában hordozza a hajlamot az inzulinrezisztenciára. Ez azt jelenti, hogy – bár nekünk az elmúlt időszakban rendkívül sok bosszúságot okozott, – elképesztően gyakori dologról beszélünk, naponta nők milliói szülnek inzulinrezisztenciával vagy arra való hajlammal egészséges, inzulinrezisztens vagy később azzá váló gyerekeket, akik gyönyörű, teljes életet élnek. Miért is ne tartoznánk mi is közéjük?
Arról nem is beszélve, hogy avval, hogy tudjuk, hogy inzulinrezisztens vagyok, máris sokkal előrébb járunk, sokkal több mindent megtehetek a még meg sem fogant gyermekeim egészségéért. Persze mindez sokkal nagyobb felelősséggel is jár, mert amit tudok, azt meg kell tennem.
Nincsenek illúzióim, abból, ahogy most védem a férjemet, szüleimet, testvéreimet, és mindenkit, akit szeretek, már most kirajzolódik egy anyatigris, és akkor majd Isten óvja tőlem azokat, akiket most védek! 😀 Például amikor megpróbálnak cukros tejcsokit adni a gyerekemnek! És afelől sincsenek illúzióim, hogy a hosszú várakozás bennem csak fokozta ezt a védelmező, túlféltő, és bizony sokszor túlgondoskodó attitűdöt.
Ha választhatnék, egy dologtól mindenképp megvédeném a gyerekeimet, ez pedig az elmúlt másfél évünk, minden sötét bugyrával. Nem akarom, hogy ők is átéljék az anyaságért és apaságért való sokszor reménytelennek és hiábavalónak tűnő küzdelmet, a kétségbeesést, a szorongást. Ezért pedig nem csak akkor tehetek, amikor majd utat mutathatok nekik, és elvihetem őket az addigra már alaposan bejáratott orvosaimhoz, hanem már most, mielőtt megfogantak volna, a terhességem alatt, és bizony végig, amíg én gondoskodok róluk. Emellett természetesen más szempontból is szeretném, ha a lehető legegészségesebbek lehetnének majd.
Szintén nálam hozzáértőbbek megállapítása, hogy az inzulinrezisztencia kialakulását a genetika mellett legjobban a fogantatástól számított első 1000 nap befolyásolja. Ijesztő, de egyben felemelő, mennyit tehetek az egészségükért, már most, amikor a helyes életmóddal a lehető legjobban készíthetem fel a szervezetem a befogadásukra, mikor a diétával minimálisra csökkenthetem, hogy nálam is kialakuljon a terhességi diabétesz, illetve akkor, ha mégis kialakulna, a cukorszint kontrollálásával minimálisra csökkenthetem annak az esélyét, hogy náluk problémát okozzon.
Ha megszülettek, még egy rövid ideig gyakorlatilag teljes kontroll alatt tarthatom, hogy mi kerül a szervezetükbe, mikor szerencsés esetben belőlem táplálkoznak, de kevésbé szerencsés esetben is azt eszik majd, amivel én táplálom őket.
De hogy mi jön azután? Mert előbb-utóbb megnyílik az akaratuk, és onnantól kezdve én fokozatosan háttérbe szorulok, s sajnos csak jóval később értik majd meg, miért erőltettem a sárgarépát a vaníliapudinggal ellentétben.
Egyelőre bízom benne, hogy a jó példa talán egy kicsit ragadós lesz. Amíg kicsik, egyébként sem fognak olyan ételeket kérni, amikkel még nem találkoztak, tehát ha én a polcon, hűtőben, egészséges ételeket tartok, elsősorban azok léteznek majd számukra. Bízom benne, hogy valamit számítani fog, hogy mi ezeket esszük, és valamit számítani fog, hogy látják, a szüleik is elmennek sportolni.
De – bármennyire is szeretném, ha örökké védelmező szárnyaim alatt maradhatnának, – nem zárhatom el őket a világtól. Az kérdés, hogy vajon addigra mennyire tudom megértetni a családommal, hogy nem szeretném, ha a hátam mögött cukros édességekkel tömnék a gyerekeimet, és nem azért nem szeretném, mert gonosz anya leszek, hanem azért, mert a lehető legjobbat szeretném nekik.
És sajnos afelől sincsenek illúzióim, mi lesz velük, ha bekerülnek a közoktatásba, se a reform menzával kapcsolatban, ami már az óvodában eléjük teszi majd a megreformált fehér lisztes tésztákat, rántott húsokat és édességeket. Tulajdonképpen rossz érzés, hogy ezellen nem tehetek majd gyakorlatilag semmit.
Ugyanakkor abban reménykedhetek, és azért tehetek, hogy a kitartásom, elhatározásom és motivációm megmaradjon, és ameddig az én kezem elér, ameddig én gondoskodhatok róluk, addig mindent megtegyek értük. És azért is felelős vagyok, hogy tőlem milyen példát látnak majd.
Remélem, képes leszek rá…
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek