Coming out: Helló, inzulinrezisztens vagyok! – Meddőségi napló

Nem viselt meg különösképpen az inzulinrezisztencia diagnózisa, sőt, már-már fellélegeztem, hogy végre kimondtuk, ami már annyiszor felmerült, hogy végre valós utat kaphattam, amin elindulhatok, hogy végre nem tüneteket kezelünk, hanem a probléma valódi forrását.

Ugyanakkor szinte pofonkért ért a felismerés, hogy az, hogy egy helyes, ámde speciális életmódot kell követnem, egy olyan lépéssel jár, mely elképesztően nehéz számomra. Színt kell vallanom. El kell mondanom mindenkinek, hogy gondom van, és mit kell tennem. Mert ha nem mondom el, nincs kibúvó, hogy krémes helyett miért zabkekszet eszem, és miért nem merítek a családi ebédnél a tésztából, sőt, mi több, miért veszem elő helyette a barna rizst. Gondolom, nem okozok vele meglepetést, hogy a környezetem egyáltalán nem így táplálkozik, még ha a férjem szépen, lassan alkalmazkodik is hozzám.

Eddig egyedül, otthon, a hétköznapokon nagyon jól elvoltam avval, hogy próbáltam helyesebben étkezni, ugyanakkor rendkívül kényelmes volt, hogy adott esetben tökéletesen belesimulhattam a környezetembe.

Most pedig rettenetesen féltem tőle, milyen reakciókat kapok.

Már önmagában az is ijesztően hangzott számomra, hogy ki kell lépnem a tökéletesség álcája mögül, és be kell vallanom, hogy problémáim vannak. Szerettem ezt az álarcot hordani, mert végtelenül kényelmes volt, mert imponált a lelkemnek, hogy egyszerre tűnhetek mások szemében mosolygósnak, erősnek és lazának, akkor is, mikor belül mély harcokat vívok, és akkor is, mikor hazaérve csak leroskadok, és sírok.

És szerettem ezt az álarcot, mert csak akkor és azokkal kellett beszélnem a problémáimmal, akikkel szerettem volna. Ha épp ki szerettem volna szakadni, eltemethettem őket.

Most azonban muszáj volt változtatnom, sőt, muszáj volt elvárnom a környezetemtől a megfelelő mértékű toleranciát, hogy a diétámnak megfelelően jókor és jó ételeket fogyaszthassak. Nem akartam elvárni, hogy ha másokhoz vendégségbe megyek, ők gondoskodjanak az ételemről, de már az, hogy a sajátomat fogyaszthassam, is megfelelő toleranciát igényelt.

Ráadásul rettenetesen tartottam tőle, hogy ha kiejtem a számon, hogy inzulinrezisztens vagyok, mindenki rögtön arra asszociál, hogy gyereket akarok, pláne arra, hogy nem sikerül. Én pedig nem szerettem volna úgy állni előttük, hogy tudják rólam, amit én is rettenetesen nehezen fogadok el, hogy komoly gondjaim vannak a menstruációmmal, a teherbeesésemmel. Szerencsére később ennek a környezetem legalábbis nem adott hangot, bár egy-két a témában kevésbé járatos férfi ismerősnek az volt az első kérdése, hogy terhességi cukros vagyok-e. Őszintén nem esett jól, de valahogy mégis minden alkalommal sikerült valahogy elviccelni.

Először az egyik barátnőm tudta meg, aki végig aggódott, és támogatott, hogy váltsak orvost, hogy menjek, ő volt az, aki tudott velem őszintén örülni.

Aztán ki kellett állni a család elé, ami számomra sokkal-sokkal nehezebb volt. Bár elsőre viszonylag jól fogadták, volt, aki örült, hogy milyen jó, hogy evvel foglalkoztam, látszott, hogy nem igazán értik, miről beszélek. A saját családom már nehezebb diónak tűnt, ugyanis nekik azt is el kellett mondanom, hogy jó eséllyel az anyagcsere probléma családi örökség, emiatt tartottam tőle, hogy masszívan tagadni fognak, de aztán ők is meglepően könnyen meglépték az első lépéseket.

Egy-két alkalom után viszont úgy tűnt, lassan elmúlt a kezdeti lelkesedés, és ahelyett, hogy rutinná vált volna számukra is, egyre terhesebb lett, hogy el kell viselniük az új furcsaságaimat. Egyre gyakrabban kaptam olyan kérdéseket, hogy meddig kell tartanod a diétát? Vagy olyan hozzászólásokat, hogy ebben nincs cukor, nyugodtan egyél belőle, majd mikor rámutattam, hogy bizony a majonéz nem a barátom, csak furcsa nézéseket. Aztán jött, hogy ez a kicsi igazán nem számít, nem kell ennyire szigorúan betartani.

Én pedig tudtam, hogy akkor is hajthatatlan maradok.

Közben a munkában, barátaim közt is egyre furcsább szituációk akadtak. Volt olyan baráti társaság, ahol én tettem fel az i-re a pontot, és tettem mindenmentessé az étkezést egy glutén-és laktózérzékeny mellett, de olyan is, ahol elsőként jelentem meg a diétámmal. Nem akartam elmaradni a barátaim közül, mégis kellemetlen volt uzsonnára almát enni, mikor egy közös program végén a többiek körbeültek a cukrászdai süteményekkel. Hasonlóan furcsa volt, mikor egy kocsmában ült születésnapon ahelyett, hogy én is sorra fogyasztottam volna a többiekkel a söröket, szépen elmajszoltam köztük a főképp lassú felszívódású szénhidrátokból álló vacsorámat.

Nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy muszáj róla beszélnem, mert ha nem teszem, akkor hamar szárnyra kap, hogy Cseresznyevirág állandóan zabál valamit, mint a munkahelyemen, ahol aztán szerencsére hamar, és könnyen sikerült tisztázni a félreértéseket.

Az első pár emberrel borzasztóan nehéz volt beszélni róla, aztán ahogy kinyíltam, úgy lett egyre könnyebb és könnyebb. Tulajdonképpen felszabadító érzés volt, hogy végre beszélek önmagamról, még ha néha el is ástam volna magam legszívesebben, hogy ne kelljen erről beszélnem.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!