Miért nem oda születnek a gyerekek, ahol várják őket?

Most nem szeretnék mély és filozofikus lenni, és nem szeretném megoldani a társadalmi problémákat, nem akarok senkit hibáztatni, számon kérni, nem akarom megmondani a helyes utat, és nem szeretnék választ kapni a kérdéseimre, mindössze a fájdalmam szeretném megénekelni.

Azt a fájdalmat, mely eltölt akkor is, mikor boldog családokat látok, ahol örömmel várják az újszülöttet, azt az irigységgel teli vágyakozást, a szívem kalimpálását, könnyeim kicsordulását. A fájdalmat, melyet magamba fojtva igyekszem mosolyogva gratulálni, s leplezem, hogy legszívesebben elsírnám magam.

A fájdalmat, melyet még akkor is érzek, mikor barátaim, szeretteim jelentik be az örömhírt, a hidegséget, mellyel próbálom őket távoltartani, hogy ne érezzem minden egyes alkalommal a tőrdöfködést a szívem körül, mikor ránézek gömbölyödő pocakjukra, békésen szundikáló gyermekükre.

Fájdalom látni mások boldogságát, s a sóvárgás a gyermek közelségére, a hamisíthatatlan babaillatra, az ártatlan mosolyra. És fájdalom közben, hogy nem tudom, vajon megadatik-e ez nekünk.

De mi ez a fájdalom ahhoz képest, mikor látok eltékozolt gyermekéleteket? Háborúban meghalt, lelőtt, vérbe fagyott apró testeket, éhező, vékony lábú, kerek hasú kicsiket. Mert nem hiszem, hogy jobb helyük lenne kicsiként és ártatlanul sírba téve.

És mi ez a fájdalom ahhoz képest, mikor látok el nem fogadott apró kis lelkeket? Miközben épp a meddőség tanított meg arra, hogy tudjam, milyen más, és milyen komoly ez a játék. Bár cserélhetnénk velük, hogy nekik ne nyomja válluk súlyos döntés terhe és kétségei, s nekünk ne jusson ez a rideg várakozás.

És mi ez a fájdalom ahhoz képest, mikor látok eldobott, elhanyagolt gyermekeket. gömbölyödő pocakok felett füstölgő cigarettaszálakat vagy sörösüvegeket. És úgy tépném ki a kezükből, miközben nyelem könnyeim.

Miért? Miért oda születnek a gyermekek, ahol nem várják őket, nem szeretik őket és nem törődnek velük? Miért oda születnek, ahol többet ér egy mámorosan átmulatott éjszaka?

S közben látok lányokat, akik egy, két, öt, tíz vagy még több éve küzdenek, reményből reménytelenségbe, majd reménytelenségből reménybe, néha nézik rosszalló irigységgel, miért nem örül, aki megnyerte a lottó ötöst, de nézzétek el nekik, ők mindenüket odaadnák vagy sokszor odaadták érte… Ők, akik tudatosan, szeretettel felépítették hozzá az életük, rászánták az idejük, pénzük, testük, s ember nem tudhatja már, mikor volt utoljára bármilyen kilengésük.

Ők, akik mindent megadnának érte.

És ők, akik sokszor sírtak már elgyászolt, apró életek felett, akik egy percre elhitették velük, hogy nyertek, aztán zuhantak újra a mélybe.

Miért nem hozzájuk születnek a gyermekek?

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!