Halmozottan hormonproblémás lány gyereket szeretne – Meddőségi napló

A napok előrehaladtával egyre inkább átvette a kétségbeesés és a feszültség helyét a várakozás, valahol megsejtettem, hogy arra, amikor magamban megjártam a poklokat, mikor hagytam kicsit elengedni a gyeplőt, és sodródni bele az örvényekbe, szükségem volt, így búcsúztattam el az addigi életem, engedtem el a régi napjaim, szokásaim, érzéseim, és gondolataim, hogy valami új költözhessen a helyükre. S most várakoztam erre az újra és ismeretlenre, egyre türelmetlenebbül.

Aztán eljött a nap. A mosolyogva léptem a rendelőbe, és hasonlóan mosolyogva mutatkozott be nekem a doki, és kicsit megnyugodtam. Ez most nem az a mosoly volt, mellyel leplezem a sűrűn nyelt könnyeim, hanem az a mosoly, mellyel felkészültem az új életemre, végre itt vagyok.

Végignéztem a vonásain, és úgy éreztem, nem tévedtem, mikor arcképét nézve az interneten ráböktem, hogy szimpatikus.

Aztán leültünk, elővettem a régi leleteim, de még nem nézegette meg, hanem olyan kérdéseket tett fel, melyek bár korábban eszembe sem jutottak, utólag furcsa, hogy korábban egyetlen orvosnál se kerültek sorra, végigkérdezte születésemtől a kórtörténetem, majd a családomban előforduló betegségeket, ki volt cukros, rákos, szívbeteg, magas vérnyomású, ki túlsúlyos. Bevallom, némelyik kérdésnél magam is elbizonytalanodtam a válaszon.

Már ekkor azt mondta, hogy ilyen előzményekkel, melyek között szerepeltek anyukám terhességi cukorproblémái és a magas születési súly, szinte az lenne a csoda, ha nem lennének hasonló problémáim. Aztán végigkérdezte a tüneteim, a menstruációim, s közben végig mosolygott. 

Végül elérkeztünk oda, hogy ránézzen a leleteimre, melyeknek szörnyűségén napok óta álmélkodtam, velem szemben azonban szerinte nem kell elásnom magam. Tipikus inzulinrezisztencia. És igenis örülünk neki, hogy egyáltalán nincs autoimmun előzménye a pajzsmirigybetegségemnek, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben a szabad T3 és szabad T4 is a tartomány jó részén van. Szerinte nem is lesz szükség örökre a gyógyszerekre, de addig se szenvedjek, beállítjuk a hormonokat, s idővel szépen, lassan elhagyjuk őket. Valahol hittem is, meg nem is, már felkészültem rá, hogy örökre szednem kell őket, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen.

A tiroxin adagomat megemeltük, mivel megint felkúszott 5 körülre a TSH-m, adott egy kevés Bromocriptint, hogy addig is lerugdossuk a prolaktin szintemet, s hogy végre búcsút mondhassak a folyamatosan kínzó mellfájdalmamnak. Kezdetnek a 160 grammos diétát írta elő nekem, némi habozás után, hogy már éppen adjon, vagy még éppen ne adjon gyógyszert az inzulinszintjeimre, végül arra jutottunk, hogy próbáljuk meg, és ha nem megy, majd akkor kezd gyógyszerezni. Emellé lelkemre kötötte, hogy szedjek Inofolicot, ami nem csupán az inzulinérzékenységet javítja, hanem kifejezetten javítja az esélyeket a teherbeesésre, nem mellesleg folsavat is tartalmaz.

Ugyan semelyikünk nem volt elájulva sem az LH/FSH arányomtól, sem a magas tesztoszteronszintemtől, ezek javulását a diétától és az inzulinszintektől várjuk. De legalább az ösztradiolom mellé írható posztmenopauzális szintű jelző csak engem zavart kettőnk közül.

Búcsúzóul kiírt még pár labort, és mondta, hogy vár szeretettel egy hónap múlva.

Én pedig kiléptem az ajtón, és végre igazán megnyugodtam. Úgy éreztem, végre kimondtuk, amit régen sejtettem, ami után elaltatták a sejtelmeim a pajzsmirigybetegség diagnózisától, aminek annyi, de annyi tünetét produkáltam nap, mint nap, amitől korábban féltem, most itt volt. 160 gramm szénhidrát. És már nem estem kétségbe, hanem azt láttam, hogy előttem az út, melyre rá kell lépnem, melyet követve végre elérem a céljaim, hogy kezemben tarthassam a kisbabánk.

Jól esett, hogy végre valaki nem csupán a számokat nézte a lapon, s mint egy összeadást vagy kivonást, próbálta őket korrigálni, hanem úgy éreztem, végre valaki engem néz, a teljes egész embert. Jól esett, hogy végre valaki nem kész tények elé állított, melyeket ridegen a fejemhez vágva tessékelt ki az ajtón, hanem magyarázott, kérdezett, beszélt, s meggyőződhettem, hogy nem csupán az előzetes kutatásaim alapján közösek a céljaim. És boldog voltam, hogy végre egy kicsit elengedhetem a gyeplőt, és nem csupán az én vállamat terheli a felelősség, hanem találtam valakit, akiben úgy érzem, megbízhatok.

Miközben erősen ráléptem a kijelölt útra, és úgy gondoltam, most már minden rendben lesz.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!