Sokáig az önsegítő, egymást segítő csoportokat valahogy úgy képzeltem el, ahogy a filmekben megjelennek az anonim alkoholisták, mindenki körbeül, “Sziasztok! Cseresznyevirág vagyok, másfél éve nem esek teherbe!” És már érkezik is a válasz:“Szia, Virág!” Mivel így képzeltem el, nem is gondoltam, mekkora szükségem lenne arra, hogy sorstársakkal beszélgethessek, mikor hiába panaszoltam el a barátaimnak, senki nem értette meg, mi zajlik bennem, és mikor senkinek nem tudtam feltenni a kérdéseim.
Aztán egy napon úgy tört meg a jég, hogy hirtelen felindulásból írtam meg a kérdéseim egy fórumra, amikre sehol és soha nem kaptam választ, és megírtam, hogy nem tudom, hogy lehet ezt a kudarcot tovább, újra és újra elviselni. És akkor tapasztaltam meg először azt a megkönnyebbülést, ami ilyenkor elönti az embert, már ott, név és arc nélkül, a tudat, hogy valahol élnek mások is a világban, akik pontosan tudják, min megyek keresztül.
Mikor először elmentem Aviva-tornázni, meglepődve tapasztaltam, mennyit kapott belőle a lelkem, megjelentem fórumtalálkozókon, megalapítottam egy Facebook-csoportot. Később pedig újra átélhettem ezt a női jógaórán a Csillagkuckóban, illetve a JOMA órákon is. Soha nem titkoltam, hogy bár maga a mozgás is rengeteget adott, amit a legjobban szeretek ezekben a találkozókban, az a légkör.
Hogy miért szeretem ezt a légkört?
1. Végre valaki megértette, mit érzek.
Végre nem volt több “ne görcsölj rá!”, és nem mondta azt senki, hogy “majd jön a baba, ha jönni akar.” Végre bekerültem egy olyan közegbe, ahol mindenki pontosan tudta, hogy nem arra várok, hogy ezeket a kérdéseket megoldják, hanem arra, hogy elmondhassam, és ők is elmondják, arra a bólintásra és mosolyra, amiben benne van, hogy pontosan tudjuk, mit érez a másik.
2. Egymás támogatása.
És itt tapasztaltam meg először, hogy nem próbáltuk nyugtatni egymást, hogy “minden rendben van, csak ne görcsölj rá”, hanem támogattuk egymást azon az úton, hogy kiléphessünk a gödörből, és elérhessük a célunkat. Előtte még orvos is mondta nekem, hogy “Maga fiatal, tehát egészséges, csak türelem!” Miközben én pontosan tudtam, hogy nem normális az, hogy a testem nem normálisan viselkedik. Aztán mikor kiderült, hogy tényleg van baj, na, akkor már fülük-farkuk behúzva tették a dolgukat, csak én nem akartam már köztük maradni.
3. Megértjük, hogy a másik nem tud örülni mások boldogságának.
Azt hiszem, akinek teherbeesési problémái vannak, mindenki érti, miről beszélek akkor, amikor hiába szeretnék, képtelen vagyok másokkal együtt örülni. Mindenki tudja, milyen, mikor bejelenti a nővérünk, húgunk, barátnőnk, munkatársunk, hogy kisbaba érkezik a családjukba, mi pedig legszívesebben zokogva rohannánk a mosdóba. Mindenki érti, hogy milyen nehéz, mikor szeretjük őket, szeretnénk nekik örülni, és mégis dühösek vagyunk, még ha nem is rájuk, hanem a sorsra, és mindenki ismeri azt, hogy néha milyen erős akarat kell ahhoz, hogy találkozni tudjunk velük. Ismerjük azt a bűntudatot is, amikor önmagunk hibáztatjuk, mert képtelenek vagyunk a másikkal örülni.
4. Vannak helyzetek, mikor fogalmunk nincs, hogyan tovább.
Néha jó lenne biztosan tudni csak annyit, hogy egyszer sikerül, nem érdekelne, hogy mikor, csak az az apróság, hogy nem hiába küzdünk sokszor éveken keresztül. Van, amikor nem látjuk a fától az erdőt, mikor sorozatosan rossz hírek és rossz eredmények, majd kudarcok érnek. És ilyenkor segít egy kéz, ami felránt a mélyből.
5. Őszintén tudunk örülni a másik sikerének.
Mert tudjuk, min ment keresztül, és reményt látunk abban, hogy igenis van kiút, és van értelme, ilyenkor új lendületet nyerünk a további küzdelemhez.
6. Érezzük, mikor kell csak egy kis együttérzés.
Tudjuk, hogy vannak pillanatok, mikor a másiknak nem információra van szüksége, csak arra, hogy valaki megsimogassa a lelkét, hogy vannak miértek, amikre nem szeretnénk választ kapni, bosszankodások, melyekre csak annyit várunk, hogy tudjuk, olyanhoz jut el, aki érti, hogy csak együttérzésre vágyunk.
7. Információ.
Hiába, az egészségügy sajnos olyan, amilyen, sokszor nehéz megtalálni a megfelelő utat, a hozzáértő szakembert, és nehéz látni, hogy tényleg jó úton haladunk-e, ilyenkor rengeteget segíthet, hogy megfoghatjuk egymás kezét, megerősíthetjük egymást, és néha a kételyekben is.
8. Nincs hülye kérdés.
Végre fel merjük rakni azokat a kérdéseket, melyek sokszor tini korunk óta kínoznak minket, szégyelltük őket, vagy egész egyszerűen soha nem találkoztunk olyannal, akitől megkérdezhettük volna, sőt, sajnos sokszor hiába jutottunk el odáig, hogy feltettük volna őket az orvosoknak, sajnos előbb találtuk magunk a rendelőn kívül, mint ahogy végigmondtuk volna. De most végre van valaki, akivel megbeszélhetjük a menstruációnk, hüvelyfolyásunk, nyákunk állagát, színét, mennyiségét.
9. Választ kapunk, kihez fordulhatunk.
Hiába, na, a legjobb forrás, ahol őszintén elmondhatjuk a véleményünket kiváló és kritikán aluli szakemberekről, nincs cenzúra, nincs félelem, csak azokhoz jut el, akiknek szüksége van rá.
10. Megszerettelek titeket.
Hiába na, nagy a szívem, belefértetek még páran, szóval ha nekünk sikerül, vagy nektek, akkor is kíváncsi leszek rátok, ígérem, örülni fogok, vagy legalábbis megpróbálok! 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: