Premenstruációs szindrómámtól szenved a férjem – Meddőségi napló

Valahogy megborult az egyensúly. Tulajdonképpen a szokásos enyhe mellfájdalmon kívül nem éreztem semmit, sem különösebb levertséget, és rosszul se voltam, eleinte fel sem tűnt, hogy ülök a számítógépem előtt, és nevetségesen elsírom magam. Aztán nevetek.

Férjjel beszélgetve újra elsírtam magam, értelmetlen dolgokért kiabáltam vele egy sort, aztán megint elsírtam magam. Persze, mert minden rossz, romokban az életem – gondoltam. Aztán újra sírtam.

Forrás: giphy.com

És egész egyszerűen öt perccel később már nem értettem, mi történt velem, miért kiabálok, és miért sírok. Olyan érzés volt, mintha nem én irányítanék. Családtagokkal beszélgetve nyeltem magamban a könnyeim, aztán újrakezdődött az egész.

Úgy éreztem magam, mint egy házisárkány, mint a premenstruációs szindrómától szenvedő nő a legrosszabb sztereotípiák szerint, de talán még azt is lepipáltam. Nem éreztem, és nem értettem, mi történik velem, akivel korábban ez sosem fordult elő. Mintha kicsúszott volna a kezemből az irányítás, és valaki vagy valami más tette volna ezt velem, akaratom ellenére sírtam, és akaratom ellenére kiabáltam, és szenvedtem tőle, hogy képtelen vagyok megnyugodni.

Csak napokkal később jöttem rá, hogy hát persze, a hormonok. Elvégre hogyan is várhattam volna el, hogy ne bosszulja meg újra, hogy hozzáértés nélkül szedették be őket velem, össze-vissza…

Közben persze úgy éreztem, megint késik, elvégre a legutóbbi ciklusaim 10-20 nap közt mozogtak, és jött a szokásos hátha, elvégre sosem éreztem még így magam, biztosan valamilyen változás okozza. Aztán ott álltam a negatív teszt felett, fogamat összeszorítva jöttem ki a fürdőszobából, s mikor a férjem hozzám merészelt szólni, újra kiabálásban, majd hisztérikus zokogásban törtem ki.

Úgy éreztem, összeesküdött ellenem a világ. Itt álltam az ünnepek közt, az ünnepek árnyékában a negatív tesztemmel, a gyűlölt, hozzá nem értő orvosommal, a várakozással a következőre, és a várakozással, hogy ha végre megjön, elmehetek a nagylaborra. Ott álltam, és úgy éreztem, senki nem akar nekem segíteni, és nem láttam meg, hogy fogja a férfi a kezem.

És szegényen, rajta vezettem le mindent, a feszültséget, a negatív érzéseim és élményeim, hogy miért nincs igazán velem, hogy miért nem érzi át ugyanazt a fájdalmat, amit én, mert nem voltam hajlandó meglátni, ahogy csendben nyeli a könnyeit, vállát tartva nekem erős bástyaként.

Nem akartam újrakezdeni az egészet, a rémálmot, hogy megint sok-sok hónapon keresztül ne jöjjön meg, és rettegtem, hogy mindez újra előfordulhat velem.

Aztán megjött, s mintha elvágták volna a feszültséget, vége lett az egésznek, nem tomboltak már belül a hormonok okozta érzelmeim, és úgy éreztem, visszaszereztem az irányítást a testem és a lelkem felett.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!