“Rendes családban” valahogy úgy néznek ki az ünnepek, hogy már napokkal előtte sütünk-főzünk, a lakást körbelengik az illatok, a cukorfelhők, a fahéj, szegfűszeg és a narancs keveredő aromái, aztán közéjük vegyül a sülő húsok, halak illata. Szenteste elővesszük ezeket, megpakoljuk az asztalt, körbeüljük, és esszük sorba a fogásokat, míg puffadtan el nem fekszik mindenki a kanapén, hogy aztán másnap reggel felkelünk, és folytatjuk onnan, ahonnan abbahagytuk. Nincs megállás, nincs kiszállás, ha azt mondod, neked elég volt, szinte érzed, ahogy nyomják le a többiek a torkodon a további szelet süteményeket, pohár borokat.
Emlékszem, még otthon laktam a szüleimnél, szinte gyerekfejjel, mikor eldöntöttem, hogy én ebből kiszállnék. Nem az ünnepi ételek fogyasztásából, és nem az ünneplésből, hanem abból, hogy annyit egyek, hogy utána csak magatehetetlenül sóhajtozva feküdjek a kanapén, és abból, hogy január közepéig rá se merjek utána állni újra a mérlegre.
Bár mindent megkóstoltam, olyan kicsi adagokat szedtem, hogy tényleg mindenből csak egy falat legyen a tányéromon, amiket kóstolgattam, és ízlettek, valahogy nem veszítették el az ételek a zamatukat, és nem vágytam arra, hogy utána három napig ételt se lássak, de valami furcsa kettősség jelent meg a szívemben, ahogy utána kívülről néztem, ahogy mindenki csak eszik, és eszik, majd már, mikor mozdulni sem tudnak, csak még egy szaloncukrot.
Aztán kezdődtek a rokonlátogatások, és mindenki megpróbált rávenni, hogy vegyek még egy kanállal, még egy falattal.
De vajon tényleg ez lenne az ünnep lényege? Csupán annyi, hogy együnk és igyunk felszabadítva a vadállatot, kieresztve a palackból a szellemet, és rövid idő alatt egy havi ételmennyiséget magunkba nyomjunk?
Vajon tényleg meg kell sértődni, ha a másik nem kér második szelet húst, ötödik süteményt, harmadik pohár bort?
Úgy gondolom, egy ünnepi vacsora nem csupán attól lehet ünnepi, ha sokat eszünk, hanem inkább attól, ha megválogatjuk, máshogy készítjük el az ételeket. Nálunk például rendszeresen ilyenkor kerül elő a marhahús, a gyümölcsmártások, egy-egy különlegesebben elkészített saláta vagy köret, illetve egy drágább bor.
A másik, amivel ünnepiesebbé tehetjük a karácsonyi asztalunk pedig nem jár egyáltalán plussz kalóriákkal, ha gyertyafényt rakunk ki, feldíszítjük az asztalt, elővesszük az ünnepi terítőket és étkészleteket. 🙂
Ahhoz, hogy ünnepi legyen a vacsora, nem kell halálra zabálnunk magunk, sőt, sokkal lényegesebb az, hogyan viselkedünk egymásra.
Együnk csak annyit és azt, amennyi jólesik, ami után a következő evés is jól fog esni. Ha valamilyen diétát kell tartanunk, étkezzünk aszerint ilyenkor, az ünnepeken is, elvégre az egészségünk, a jól létünk múlik rajta, és semmiképp nem ünnepi, ha az első vacsora után folyamatosan rosszul vagyunk. Ha valamilyen diétát kell tartanunk, segítsünk vendéglátóinknak avval, hogy egyeztetjük a menüt, esetleg ahelyett, amiből nem ehetünk, vigyük mi az alternatívákat (előre egyeztetve).
Ha pedig valaki körülöttünk kell, hogy diétát tartson egészségügyi okokból, segítsünk neki, értsük meg, hogy az az étel, amin mi sokat dolgoztunk, számára veszélyes, esetleg egyeztessünk vele előre a menüről, megkérhetjük, hogy segítsen nekünk beszerezni az alternatív alapanyagokat, vagy ahelyett, amit ő nem ehet meg, kérjük meg, hogy hozzon magának valamit. 🙂
Elvégre nem az a fontos az ünnepekben, hogy annyit együnk, mint az év többi részén soha, hanem az, hogy együtt legyünk, békességben, szeretetben. 🙂
A nagy lakomák közt pedig tegyünk hosszú sétákat a szabadban, játsszunk egymással, nevessünk. 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere aFacebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: