Szomorú, meddő karácsony

Egy karácsonyi vásáron sétálok keresztül az orvosomhoz, már megint rossz híreket kaptam, legszívesebben sírva bujdokolnék el, közben pedig körülöttem negédes karácsonyi zenék, villódzó fények, nevetve forralt bort kortyolgató párok. Valahogy olyan idegen, olyan távoli most ez az egész, az ünnepi hangulat, a boldogság, most valahogy úgy érzem, nem szeretném, szeretnék elbujdokolni, kimaradni, bezárkózni a saját szomorú magányomba, vagy elmenni messze, messze, de nem szeretném tovább színlelni a tökéletes boldogságom a tökéletes életemmel.

Pedig nem is olyan rég még nem állt távol tőlem ez az ünnepi boldogság, bár sokszor maga a giccs már nem férkőzött be az életembe, de ennek ellenére, vagy épp ezért gyönyörű karácsonyaim voltak, apró talpacskákkal, énekekkel, fagyos adventi és karácsonyi misékkel, még halovány emlékekkel az egykori fehér karácsonyokról, és a hatalmas kirándulásokról a téli szünetekben, melyeknek megvolt az a csodálatos varázsa, hogy ilyenkor apukám kezét fogva mentünk a ropogó hóban, végre velünk volt, otthon, és nem vette fel a telefont, nem dolgozott éjszakába nyúlóan.

Aztán csodálatos karácsonyaink voltak, eleinte a várakozással, hogy majd 25-én vagy 26-án végre találkozhatunk, majd megteremtettük a közös otthonunk, kézen fogva választottuk ki az első apró, de gyönyörű karácsonyfánkat, nevetve díszítettük fel a fényfüzérrel, szaggattuk a konyhában a mézeskalácsokat, aztán egymást átölelve énekeltünk és álmodoztunk a fa alatt a családról, s két rokonlátogatás közt hatalmasakat szeretkeztünk avval a biztos meggyőződéssel, hogy most már tényleg egy apró életet hozunk létre.

Elképzeltük, ahogy következő évben együtt nevetünk majd azon a kis mosolygó, szuszogó csomagon, aki ott fekszik a fa alatt, ölelgetjük, puszilgatjuk, szeretgetjük, és csodáljuk őt, aztán büszkén mutogatjuk a hozzánk érkező nagyszülőknek, dédszülőknek, nagybácsiknak és nagynéniknek. Vagy elképzeltük, hogy a következő karácsonykor ott ülünk majd, hatalmas tenyerét a pocakomra helyezve nevet, ahogy az apró lábacskák odabentről szeretettel megrugdossák.

Aztán elkezdődött az egész rémálom, a menstruációmmal, az orvosokkal, a magánnyal, a fájdalommal, és valahol néha elvesztettük benne a lelkünk, magányosak lettünk, és elszomorodott a szívünk.

S most, ahogy közelednek az ünnepek, úgy érzem, fájdalmas, szomorú, rideg karácsonyunk lesz, mert hiába az illatos húsok, a mézeskalácsok, a borospoharak vidám csengése, ha hozzánk még nem érkezett meg az ünnep. Felveszem a szép ruhámat, de úgy érzem, a szívem képtelen vagyok ünneplőbe öltözni. S ahogy csengők dalolnak, vidám rokonok puszija csattan az arcomon, úgy érzem, megszakad a szívem. Aztán megérkeznek a kérdések a rég nem látott rokonoktól: “na, és mikor jön a gyerek?” És azt hiszem, a szívem szakad meg, legszívesebben elbujdokolnék, szégyenemben, a fájdalomtól, és attól a tudattól, hogy minderről kizárólag én tehetek, az én testem, az én betegségem, és kettőnk szenvedése, kettőnk magánya.

Aztán esténként, ahogy kettesben maradunk, csendben nézzük egymást, avval az odaadó, sok mindent átélt szeretettel, amiben benne van, hogy kitartunk egymásért, még ha ezerszer ennyit is kell átélnünk a következő években, egyszer hozzánk is eljön a karácsony.

De addig ridegen és idegenül hangzik a csendes, kihalt szobában a szeretetről, a melegségről és az ünnepről szóló dallamok negédessége.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!