Többször előkerült már a téma, hogy igen, egyszer férjnek is el kell mennie az andrológiai vizsgálatra, ha nem sikerül hamarabb összehoznunk a bébit. Amikor először felvetettem a lehetőséget, nem igazán értette, miért kell, ha tudjuk, hol a probléma, de ezen túllendültünk, és azt is mindig hozzátette, hogy őt ez nem zavarja annyira, mint engem a nőgyógyászati vizsgálatok (egyszer régen). Mikor ezt kifejtette, visszakérdeztem, hogy tudja-e, hogy néz ki egy ilyen vizsgálat, természetesen fogalma nem volt, de miután megbeszéltük, továbbra se tűnt úgy, mint akit nagyon zavar ez az egész.
Én végig hittem benne, hogy nála minden rendben lesz, töretlenül és kitartóan, talán máshogy el se tudtam volna viselni a legsötétebb pillanataink. Muszáj volt úgy gondolnom rá, hogy ennyi, csak ezt kell megoldani, és utána jön a gyerekünk. Teljesen ki akartam zárni azt a lehetőséget, hogy még bármi más probléma lehetne, mert akkor kellett ez a hit a gyógyuláshoz, és kellett ahhoz, hogy túltegyem magam olyan terheken, amiknek nem készültem fel a fogadására, és korábban nehezedtek a vállamra, mint ahogy kellett volna.
Másrészről egy ideje úgy érzem, a fél életünk orvosoknál töltjük, és egész egyszerűen jelenleg nem fér bele több…
Ott volt tehát az andrológia a majd egyszer felkiáltással, és reménykedtem, hogy sohase kerül rá sor.
Aztán a múltkor felvetette már az orvosom is, hogy szeretné látni férj eredményeit. Persze, elintézzük. – válaszoltam, és úgy is jöttem haza. Közben végig azon gondolkodtam, hogy ez az egész mennyire kellemetlen.
És újra elkezdtünk róla beszélgetni, férj rögtön válaszolta, hogy persze, és én megnyugodtam.
Aztán elkezdtek bennem feltolulni olyan érzések, amikre korábban nem is számítottam. Bűntudatom lett, hogy a férjemnek az én problémáim miatt kell orvoshoz mennie, és előjött megint a mardosó lelkiismeretfurdalás, hogy ő boldog lehetne, lehetne édesapa, neki már akár a második gyermeke is útban lehetne, és ennek az egésznek én állok az útjában. A férjem, akit mindenkinél jobban szeretek, miattam nem lehet boldog, miattam nincs teljes élete.
Visszagondolok a gyönyörű esküvőnkre, angyalmosoly, naiv kacagás és ígéretek, persze, elfogadom a gyermekeket. Már akkor is vágytam rá, és bíztam benne, hogy hamarosan itt lesz. Aztán mi lett belőle… Átsírt éjszakák, napok, mikor fel se tudtam állni, az ágyból fogadtam haza, orvosok, gyógyszerek, kétségbeesés. Ahelyett, hogy boldog lenne, miattam kell szenvednie, és elviselnie minden hülyeségemet.
Ahogy kutattam a lelkemben, hogy mégis mi okozza ezt a rendíthetetlen rossz érzést az andrológiával kapcsolatban, egyszercsak váratlanul kimondtam: félek. Nem csak félek, rettegek, megesz az ideg, szabályosan szorongok tőle.
Biztos minden rendben lesz. Reméljük.
És ha őszinte vagyok, attól is félek, mi van, ha meglátom a papíron a tenyészbika eredményt, ami kíméletlenül leírva szembesít avval, hogy kizárólag én tehetek róla, hogy ő makk egészséges, és tökéletes, csak én vagyok ilyen nyomorék mellette.
Arra pedig továbbra se merek gondolni, mi van, ha mégsincs minden rendben…
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Réges-régen volt egy barátnőm.Réges-régen volt egy terhesség megszakítása.Amiről a világon senki nem tud rajtam kívül.Aztán férjhez ment, elég későn.Természetesen babát szerettek volna.Először a férjet vizsgálták mindenhol.Semmi. -(egyszer volt egy barátnője, aki teherbe esett, de elvetette)Aztán a volt barátnőm nagyon alapos, több Meddőségi Centrumban való kivizsgálása következett.Az összes Mo-n létező lehetőséget igénybe vették többször, hogy szülők lehessenek.Sehol nem mondta el senkinek azt a bizonyos terhesség megszakítást.Lehet, nem változtatna semmin, de….
Fú, ebben a történetben számomra az a furcsa, hogy egy ilyen kaliberű dolgot nem beszéltek meg. 🙁 Sajnos sokan vannak, akiknek nehezen megy utána, biztos nem lehet könnyű lelkileg sem. 🙁
Szia, szerintem a férjeddel rendben lesz minden. Az egyik kezelőorvosom azt mondta régen, hogy örüljek, hogy velem “van baj”, mert azon segíteni lehet, kezelni lehet, de ha a férjemmel, akkor ott minimálisak az esélyek. Szóval nyugi 🙂
Én is ebben bízom. 🙂 Mindenesetre most egyéb okok miatt evvel kicsit megcsúsztunk, de jövőre mindenképp szeretném evvel kezdeni az évet, hogy ezt is megcsináljuk, mert ha van valami gond mégis, akkor avval is foglalkozni kell, mire én rendbekerülök (ami még nem 2 perc, de akkor is), ha meg nincs, amiben nagyon hiszek, akkor legyen róla papírunk. 🙂
Egyébként tényleg örülök, mert ha letudjuk az ugyan komplexebb, de legalább csak hormonproblémákkal, azt ha nem is egyszerűen, de legalább komolyabb beavatkozások nélkül el lehet intézni. 🙂