Egy kis adventi sorozatot indítok, hogy az elkövetkező hetekben ne a gondjainkkal foglalkozzunk, azokat tegyük le egy kicsit, és készítsük fel a lelkünket az ünnepre, az ünnepekre, Karácsonyra és az anyaságra, mindkettő egy gyermek érkezése. Készüljünk valahogy úgy, ahogy nem szoktunk, ne csak vásárlással, takarítással, sütéssel-főzéssel, hanem tisztítsuk meg a szívünket, hogy igazán be tudjuk fogadni az ünnepet. Mindkettőt. 🙂
Gyertyaláng pislákol a sötétben, a szellő meg-meglibbenti, mégis küzd, mégis ég, mégis világosságot hoz közénk, mindössze egy gyertya aprócska lángja, mi ég, hol fényesebb, hol alig. Újabb és újabb gyertyákat gyújtunk meg, melyek világosságot, melegséget hoznak közénk.
Ez a gyertya jelképezi számunkra a reményt, a hitet abban, hogy egyszer eljön Ő, a gyermek, ki szelíd arcával mosolyog a jászolból vagy a rácsos kiságyból, akihez jönnek pásztorok és napkeleti bölcsek vagy nagyszülők és unokatestvérek. A gyermeket, aki megváltoztatja az egész világot vagy legalábbis a mi apró világunkat.
Évszázadokon keresztül hitték, hogy eljön, hol jobban, hol kevésbé, hol többen, hol kevesebben, várták, lesték a csodákat, imádkoztak, aztán néha reményvesztetten, kétségbeesve fordultak el tőle. Hol érkeztek apróbb jelek, hol nem maradt semmi, csak a tudat, hogy hinni kell, legalább akkora hittel, mint az az apró gyertyaláng, melyet elolt egy hirtelen szellő.
Épp ilyen hittel várunk mi is, hol kétségbeesve, reményvesztetten, hol azt hisszük, nincs értelme az életünknek, aztán felvillanyoz minket egy apróbb jel, a fény kigyúl, aztán alábbhagy, lecsendesedik, a szürke, reménytelen hétköznapokban, a folyamatos kudarcok mellett majdnem elalszik.
Sokszor jönnek emberek, akik nem értik a titkunk, nem értik meg a várakozást, és nem értik meg a hitet, a küzdelmet, talán mert ők még nem készültek fel az ünnepre, talán mert elaludt a gyertyájuk lángja vagy belefáradtak a hétköznapok sodrásába, vagy csak elvakította őket a csillogás, és nem értik meg az igazi kincs értékét.
Vannak, akik 23-án este még dolgoznak, és még karácsony délelőttjén is berohannak a munkahelyükre, aztán fáradtan és elernyedten esnek be az ünnepre, vannak, akik megkapják az igazi kincset, akik anyák lettek, de nem tudnak megállni, nem tudják megtapasztalni az igazi örömet. Vannak, akik számára az ünnep kötelesség, mert már hetekkel előtte takarítani kell, mert meg kell főzni az ötfogásos ebédet, aztán fáradtan roskadnak le a fa alá, és vannak, akik úgy gondolják, hogy szülni és gyermeket nevelni pusztán kötelesség, kipipálandó feladat a karrier, az autó, a lakás sorozatban, pedig ennél sokkalta több. És vannak, akik karácsony este a fa alatt veszekednek, akiknél rideg csend honol a szobában és ájtatos bájmosoly, míg vannak, akiknek az anyaság egy folyamatos harc, mert “ne edd meg, ne vedd fel, maradj csendben, maradj nyugton”.
Nekik egy kicsit ez a keresztjük, ők azok, akik nem tudják megélni a pillanatot, megülni az ünnepet, ne irigyeljük őket azért, mert náluk itt a karácsony, és ne gyűlöljük őket azért, mert úgy kapták meg a kincset, hogy nem tudják, mennyit ér, hanem törekedjünk arra, hogy mi megélhessük a boldogságot, a várandósságot, az anyaságot. Készítsük fel a lelkünket, mossuk tisztára, erősítsük meg, és ne hagyjuk, hogy kialudjon az az apró gyertyaláng.
A meddőség advent, egy hosszú várakozás, nem négyhetes, hanem sokszor négy éves vagy évszázados, várjuk az ünnep eljövetelét megdönthetetlen hittel, sokszor úgy, hogy nem tudjuk, van-e tényleg miért, úgy, hogy körülöttünk már sokan bolondnak gondolnak, mi mégis hiszünk benne, hogy eljön a gyermek, aki fényt hoz az életünkbe.
És el fog jönni, mert el kell jönnie, és akkor hirtelen nem csak az apró gyertya lángja lobog majd a sötétben, hanem az egész szoba, az egész lakás, az egész család fényárban úszhat, angyali kacaj lengi körbe a környéket, és már minden mindegy lesz.
Higgyétek el, egyszer eljön a gyermek, de lehet, hogy nem királyi palotába, nem bíborba öltözve. Lehet, hogy nem egy gyönyörrel telt szerelmes éjszaka eredményeképp, hanem zöld ruhás emberek segítségével. Lehet, hogy mire eljön, szegényebbek leszünk és öregebbek, mégis egyszer fény lesz az életünkben. Lehet, hogy egész máshonnan jön, mint vártuk, és hirtelen egy telefonhívással érkezik: “lenne egy gyermek”, és nem értjük majd, hogy lehet, hogy valaki másnak nem kellett a fény az életébe, mégis tudjuk majd, hogy neki így kellett eljönnie, sokkal hosszabb, kacskaringósabb és rögösebb úton, de a végén megérkezett az ünnep, készüljünk fel, hogy az öröm beköltözhessen majd a szívünkbe. 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: