Kívül-belül megszépültem

Bár itt a blogon nem olyan régen indítottam az életmódváltás sorozatot, én már több, mint fél éve vágtam bele, nagyjából avval egyszerre, amikor kiderült a pajzsmirigybetegségem, és el is kezdték kezelni, és miközben én elvesztem a TSH-m és az fT4-em közt, olyan változások zajlottak le a szervezetemben, amiket egyből észre sem vettem.

Váratlanul tűnt fel egy reggeli sminkelés során, hogy nicsak, kevesebb szemöldökporra van szükségem, mintha nemrég még küzdöttem volna, hogy ne látsszon, hogy a szélén csak 2-3 szál van, és összeügyeskedtem magamnak egy tökéletes formájú álszemöldököt. Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy megritkult a szemöldököm, csak az tűnt fel, hogy egyre több és több szál jelenik meg.

A szemem alól eltűntek a hatalmas táskák, melyeket ki tudja már, mióta cipeltem magammal a mindennapokban, szörnyülködve, hogy már megint úgy nézek ki, mint aki semmit nem aludt, aztán próbáltam női trükkökkel megnyitni a szemem. Most pedig, ahogy a tükörbe nézek, újra látom a ragyogó mosolyt, még ha egészen más is, mint amire emlékeztem. Most már nem egy szeleburdi kislány néz vissza rám, hanem egy érett, komoly, mégis teljes felnőtt nő. 🙂

Aztán egy reggel kicsit közelebb álltam a tükörhöz fésülködésnél, mint szoktam, ahogy közelhajoltam, apró kis babahajakat pillantottam meg, melyek sűrűn sorakoznak a homlokomon, elmosolyodtam.

A bőröm, bár még mindig nem tökéletes, menstruáció előtt, és néha máskor is ellepnek a pattanások, mégis megszűnt az a fakóság, amelyet a pirosítómmal ellensúlyoztam.

Ezek a változások valahol azt jelentik számomra, hogy jó úton járok, nem csak azért, mert sokkal jobban érezhetem magam a bőrömben, ha szép a hajam, a szemöldököm, hosszabbak lettek a szempilláim, szebb az arcom, mindezek kicsit tükörként működnek, mikor megszépülnek, azt jelenti, hogy a szervezetünk jobban érzi magát, és azért csúnyulnak meg, mert a testünknek már nincs energiája rájuk.

Tudom, hogy mindennek a hátterében ott van, hogy közelebb kerültem egy ideális hormonszinthez, de ott van az is, hogy a szervezetem táncol örömében azoktól az ételektől, amiket megeszek, attól, hogy végre a mindennapjaim részévé vált a mozgás, és hogy nagyon odafigyelek már arra is, mit kenek magamra.

És természetesen ott van az is, hogy az elmúlt egy éves mélyrepülés után úgy tűnik, lassan újra megtalálom önmagam, harmóniába kerül a testem és a lelkem, s akármennyire vágyom egy gyermekre, igyekszem nem szomorkodni és aggódni folyamatosan.

Mikor belenézek a tükörbe, már nem egy nyomorult, megkeseredett lány néz vissza, hanem egy magabiztos, gyönyörű nő, aki teljes, aki tudja, mit szeretne az élettől, és értékeli azt is, ami van, aki jól érzi magát. 🙂

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!