Jó volt köztetek, drága gyermekek! – Meddőségi napló

Délutánra egy nagyobb társasággal egy családhoz vagyunk hivatalosak, négy pici gyermek, sorra jöttek, az első az esküvő után közvetlenül, még ő sem iskolás. Irigy vagyok rájuk, mert hamar jöttek, egészségesek, szépek, épp úgy élnek, ahogy én szerettem volna. Három egészséges kisfiú és egy kislány, a második.

A délelőttöm szorongva telik, nem, nem akarok most arról beszélni, hogy na, és nálatok? És igenis, bevallom, rettegek, hogy anyuka esetleg újra várandós lehet, pedig úgy szeretnék velük örülni az örömeiknek. Elvégre ők a barátaim…

Tele vagyok kétségekkel, és legszívesebben megfutamodnék újra, mint ahogy az elmúlt időszakban többször tettem, mikor kisgyerekes családokkal találkoztunk volna, többnyire férjjel egyetértésben beszéltük meg, hogy ez most semelyikünknek sem megy. De ők mégiscsak a barátaim.

Félelemmel telve, hogy mit fogok érezni, gondolni, mondani, tenni megyünk hozzájuk.

Az ajtó mögött tomboló gyerekek rohangásznak körbe-körbe, anyukájuk kissé elcsigázottan mondja, hogy felpörögtek, még a szokásosnál is inkább, elvégre vendégek jönnek. Ők már alig emlékezhetnek ránk, mégis ujjongva fogadnak minket, egy gumipók landol a nyakamon, mellettem kisautók száguldanak el. De jó itt. – gondolom, s talán már hangosan is kimondom, olyan otthon.

Kis beszélgetés, a fiúk ujjongva vetik rá maguk a süteményre. Én pedig sóvárogva nézek, olyan jó volna a közelségük, Istenem, olyan jó, hogy itt vannak gyermekek… Fél füllel távolról hallgatom a felnőttek beszélgetését. Anyuka fáradtan kicsit irigyel, én őt nagyon.

Aztán valahogy a kezembe kerül a kicsi, természetesen fogom meg, és beleszeretek a mosolyába, mit meg nem adnék egy ilyen mosolyért. És most is mindent megteszek, csak hogy egy kicsit mosolyogjon, egy kicsit nevessen, gyönyörködöm a gyermeki kacajban, hajítom az ég felé, játszok vele, és kit érdekelnek már a buta felnőttek a saját hülyeségeikkel, mennyivel nagyobb öröm fogni egy bögrét, amiből egy kicsi iszik, tolni vele a kisautókat, és együtt nevetni, mikor megnyomja a kis dudát, s gyönyörködni benne, ahogy az ölemből készíti a karcos gyermekrajzokat.

Megszűnt körülöttem az egész világ. Ott egy gyerek. Most feléled bennem minden ösztön, és sóvárgok a mosolyra, a kicsiségre, hogy lássam azokat a bizonytalan lépteket, érezzem a könnyűségüket, és az az őszinte arckifejezés. Vajon megérzik a gyerekek rajtam, hogy mennyire szeretném őket vagy csak élvezik a kényeztetést, az odafigyelést, azt, hogy most csak velük foglalkoznak.

És azt látom, hogy már a második is a nyakamba csimpaszkodik, melegség tölti el a szívemet. A játszószőnyegen ülök velük, s ők egyre többen.

Egyszercsak azon kapom magam, hogy vége az estének, a gyerekek már nyűgösek, anyuka jelzi, hogy ideje mennünk, náluk kezdődik a fürdetés. Még egyszer visszanézek, gyermekek… Olyan jó volt köztetek.

Magányosan és üresen sétálok hazafelé, hiába vannak körülöttem a többiek, a sötétben, csendben könnycseppeimet törülgetem, mikor egyedül maradok egy percre, zokogok, aztán a férjem vállán is, közben hallom a csendben az órák ketyegését, a szomszédot, és minden olyan sivár és üres.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!