Mit érzek akkor, mikor valaki körülöttem bejelenti, hogy érkezik náluk a baba? Mikor azt látom, hogy mindenhol pocakok vesznek körbe? Mikor nap, mint nap elsétálok a játszótér mellett? Elsősorban keserű irigységet, pedig néha olyan jó lenne, ha tudnék együtt örülni velük.
Néha szabályosan szorongok egy-egy esküvő, nagy családi vagy baráti találkozó előtt, hogy vajon hányan fogják bejelenteni, és hogy ne kérdezzék meg, hogy na, és nálunk? Ilyenkor avval telik előtte a délelőtt, hogy ezerszer átrágom magamban, hogy na, majd XY és Z tuti már megint, elvégre eddig is gyors ütemben szülték a gyerekeket. Igen, irigy vagyok rájuk, hogy megkapták, amire mi is vágytunk, irigy vagyok az apró kis lábakra, akik ezerszer végigszaladnak tombolva a nappalijukban, irigy vagyok a maszatos terítőjükre, az eldobált kiflivégekre és miközben ők irigyek a mi csendünkre, és ennek hangot is adnak, én úgy érzem, mikor belépek a földrengés utáni állapotokat idéző lakásukba, hogy hazatértem, és rég nem érzett nyugalom lesz úrrá rajtam, ahogy sikítva, üvöltve kergetik egymást körülöttem a gyerekek. Irigy vagyok rájuk, hiába mondják, hogy élvezzem ki a csendet és az egyedüllétet, miközben ebben az idegenségben semmi élvezetes nincs számomra.
És igenis irigy vagyok rájuk, hogy a gyermekeik egy romantikus éjszaka eredményei, ahogy én is elképzeltem álmaimban. Irigy vagyok rájuk, mert nem kellett megélniük azt a mindent felemésztő aggódást, hogy mi lesz, ha soha nem lesz gyerekünk, irigy vagyok rájuk, mert nem nyúlt olyan hosszúra a próbálkozásuk, hogy már féltve óvják a szexuális életük, irigy vagyok rájuk, amiért nem kellett sírniuk egy-egy ilyen családlátogatás után. Irigy vagyok rájuk, amiért nem ismerik azt, ami engem ilyenkor átjár, a gyermeki szavak iránt érzett szomjúságot, mert nem tudják, mit jelent az, amikor beszívod más gyermekének az illatát, és elraktározod valahol mélyen azt a mosolyt. Irigy vagyok rájuk, mert nem tudják, milyen, mikor felfedezik a tér másik oldalán a gyermeket, és onnantól megszűnik a világ, a szemem mágnesként tapad rá, és már nem hallom, amit körülöttem mondanak.
Irigy vagyok rájuk, amiért nem tudják, mi mindennek kell stimmelnie, hogy összejöjjön a gyerek, amiért nem elemezgetik a saját hormonszintjüket, nem számolják az együttléteket, nem ébredtek hőmérővel a szájukba, nem stimulálták őket. Irigy vagyok rájuk, mert mikor azt mondják, élvezzük a gyerektelen életet, fogalmuk nincs róla, hogy ez a nagyszerű gyerektelen élet nem arról szól, hogy körbeutazzuk a világot, mert van rá pénzünk és időnk, hanem azt a pénzt és azt az időt orvosoknál csengetjük ki kétségbeesve. Irigy vagyok rájuk, amiért nem ismerik azt a bűntudatot, hogy létezik az ember, akit mindennél jobban szeretek, és az én nyomorúságom miatt nem lehet boldog.
E-mailekben naponta többször születési hírek, gyerekekkel készített vagy pocakos selfiek, internetes siránkozások arról, hogy lányt akartak, de fiú lett vagy ő csak egyet akart, de mi lesz vele, hogy ikrek lettek, a facebookra felmenve idegenek gyerekei mosolyognak rám. Irigy vagyok, úgy szeretnék csak egy napra cserélni velük…
És úgy szeretném, ha mikor megérkeznek a hírek, nem a könnyeimet törülgetném, hogy mikor meglátok a munkahelyemen egy újabb pocakot, tudjak őszintén mosolyogni, ha a barátaimmal, szeretteimmel tudnék együtt örülni, az életnek.
Mégis vannak, akiknek tudok örülni, ők azok, akik hozzánk hasonlóan kétségbeesettek voltak, akik nálunk is többet vártak, és reménytelenebb helyzetből indultak. Ők azok, akiken láttam a hozzánk hasonló küzdelmet, a kétségbeesést, a kitartást, s most láthatom, hogy igenis van értelme. Ők azok, akiknek az arcán a letörölhetetlen boldogság mögött ott van a tudás, ott vannak a hol kétségbeesetten, hol reménykedve végigküzdött évek, az ismerős érzések.
Ők azok, akik reménnyel töltenek el, hogy igenis, van miért küzdeni.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Amikor elvetéltem (jobban mondva abortiv petém volt), a barátnőm vigasztalt, de olyan érdektelenül és közhelyes szavakkal, hogy azt kívántam, inkább ne mondana semmit se. Aztán pár hét múlva zokogva felhívott, hogy abbahagyta a gyógyszert és rögtön teherbe esett, de most elment a két hónapos babája. Tehát, amikor vigasztalt, már állapotos volt. Amikor meg Zsebbel voltam 3 hónapos terhes, és véget értek a vérezgetések, felhív, hogy kisbabát vár és már 9 hetes. Irigy és dühös voltam, haragudtam a sorsra, hogy én már egy éve küzdöttem, ő meg azonnal, és ő volt az, aki állandóan jött a közhelyekkel, hogy ne siettessem, ne parázzak rá, ne lovagoljak a témán… Szóval tudom, min mész keresztül.
Köszönöm, hogy ezt leírtad. 🙂 Sajnos nagyon sokan nem értik, min megyünk keresztül, és nem is tudják, mit mondjanak… 😛 Vagy csak nem érzik át a súlyát, és jó szándékúan tesznek olyan kijelentéseket, amikkel súlyos sebeket okoznak. 😛
Hogy ez miben más, mint egy egyszerű irigység? Nem más. Pont ezért iszonyat nehéz beismerni. Talán ezért is tabu téma, hogy egy meddő nő miért éli meg nehezen, ha környezetében babák születnek sorba. Mert annyira féltékeny, annyira ezt a helyzetet ő akarja magának. Neki ez miért nem adatott meg? Hiszen mindent megtesz érte… sőt többet tesz, mint az átlag. Hiszen időt és pénzt nem sajnálva orvostól orvosig jár, az állandó tűszúrásokat, vérvételeket már szó nélkül tűri, szinte már a legtermészetesebb módon időpontra hormonokat szúr magába, mindenféle alternatív kezeléseket vesz igénybe, de a legfontosabb, hogy várja és szereti őt, pedig még meg sem fogant, már évek óta… Akkor hogy lehet, hogy ez neki mégsem sikerül? Mivel több a másik, hogy ő könnyedén teherbe esik? Ő jobban akarja? Többet tett érte? Szerencsésebb? Szerencse? Ennyi lenne? Nem, nem, ez nem megfogható…, kell hogy legyen valami amivel ő több, hogy neki ez sikerült…ééés ezzel már el is indul az önhibáztatás, vele együtt az önbizalom és a nőiesség totális elvesztése. Hiszen, ha én is mindent jól csinálok, hol van a kisbabám? Szóval egy egyszerű irigység, egy undorító emberi érzés. Undorító. És mivel nem szeret ilyen érzésekkel együtt élni az ember, próbálja az érzés kiváltójának tárgyát kerülni. Mert az könnyebb. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozik magán, de először ezt az utat választja, majd rászokik erre az útra. Jééé…ha nem látom, nem fáj, annyira. Aztán amint meglátja és beledöglik minden alkalommal.
Kedves Bettyboop!
Ez mennyire igaz, és mennyire szépen leírtad!