Két nappal azután, hogy felháborodottan kilibegtem az endokrinológus ajtaján, és elhatároztam, hogy új orvost kell keresnem, mert ez így nem mehet tovább, avval a tudattal, hogy két héttel később újra meg kell jelennem egy ultrahangon, de sebaj, míg nem találtam meg az új orvost, és nem bizonyosodtam meg róla, hogy ő az igazi, addig úgyis vissza kell járnom, újra vérezni kezdtem. Szokásos hatalmas görcsök, de szerencsére ezúttal az előző alkalomnál kevesebb vérrel, ami tulajdonképpen nem olyan meglepő, mivel megint mindössze 15 napos volt a “ciklusom”.
Kétségbeejtő volt, hogy már megint ilyen rövid ideig tartott csak, hogy már megint menstruálok, mintha a szervezetem a fél éves nem menstruálás után inkább az átlagra törekedne, mint a normális hosszúságra.
És kétségbeejtő volt, hogy úgy éreztem, még nem döntöttem arról, hogy mit kéne tennem, vajon kövessem az orvosom utasításait, akiben már elvesztettem a bizalmam? Vagy menjek vissza hozzá úgy, hogy a szemébe mondom, eszem ágában nincs beszedni a gyógyszereit?
Az első két (és háromnegyed) napon ezen gondolkodtam, miközben férj önkéntes böjtidőszakát élte, annak köszönhetően, hogy én megint… Szóval a tamponok. 😀
Aztán nem is tudom, mi ütött belém, de végül a harmadik nap estéjén csak kinyitottam azt a titokzatos dobozt, amelyben a Clostilbegytek lapultak, és bevettem, hiába tudtam az agyammal, hogy nem jó, valahogy megint győzött a kétségbeesés, s mindeközben elkezdtem rettegni, meg ne történjen még egyszer.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: