Anyák vesznek körbe, akik…

Anyák, akik megmutatták, hogy egy héttel a szülés után tökéletes fitnessmodellek, anyák, akik megmutatták, hogy milyen valójában a test egy vagy több szülés után és anyák, akik vállalták a császárhegüket. Anyák, akik nyilvánosan szoptatnak és anyák, akik vállalják, hogy tápszerezik a gyermekük. Anyák, akikről csodálatos szoptatós, tápszerezős, hordozós, babakocsizós képek születtek. Anyák, akik vállalják, hogy mindent feladtak a családjukért, és a karrier ráér az érettségijük után és anyák, akik vállalják, hogy bölcsibe adták a gyermekük, mert számukra fontos a karrier. Anyák, akik megvallják, hogy depressziósak voltak a szülés után és anyák, akik fejlesztésekre hordják a gyermekeik, anyák, akik mindent megtesznek, hogy a gyerekeik nyelveket tanuljanak, zenéljenek, sportoljanak és anyák, akik számára az a legfontosabb, hogy gyermekeik játszhassanak, elvégre azért gyermek a gyermek.

Egy dolog a közös bennük, ők anyák, akik büszkén vagy – többé-kevésbé – őszintén mutatják meg tökéletességük vagy tökéletlenségük, megjelennek a címlapokon, internetes oldalakon és újságokban mutatják meg maguk.

Megint mások büszkén vállalják, hogy soha nem akarnak gyereket, cikkjeik alatt hosszú vitákat generálva.

Mintha az élet ennyire tökéletes és ennyire választható lenne…

Bevallom, sokszor rossz érzés lesz úrrá rajtam, mikor olvasom a híreket az anyákról, akik… Mikor felmegyek facebookra és idegen nők újszülöttjeinek a boldog képeivel találom magam szembe, lejjebb tekerek, és sorra látom a gyerekes képeket.

Én pedig sokáig nem tudtam magam hova tenni ebben a világban.

Nem voltam anya szülés után se vékony testtel, se megereszkedett bőrrel, nem tudtam se szoptatni, se tápszerezni. Nem voltam anya, se ragyogóan tiszta háztartással, se futó konyhával és boldog maszatos gyerekekkel. Nem voltam se olyan anya, akit a címlapok tárnak elém, se olyan, aki büszkén vállalja, hogy nem tartozik a tökéletesek közé, hanem kíméletlenül valóságos.

Az utóbbi időben – bár továbbra is legtöbbektől pozitív visszajelzéseket kaptam a blogommal kapcsolatban – többször kaptam azt a megjegyzést, hogy “mi közöm nekem ehhez?” vagy “magánügy, miért kell ezt kitárni a világ felé?”, sőt, olyan is volt, aki azt fűzte hozzá, hogy “ha lenne bennem némi szemérem és szégyenérzet, ezt megtartaná magának”. Amikor ezeket a megjegyzéseket olvastam, nem bizonytalanodtam el, sőt, még jobban éreztem, hogy igenis folytatnom kell, és beszélnem kell róla.

Hogy miért?

Elsősorban azért, mert nem vagyok egyedül. Manapság minden 5. pár, aki gyermekre vágyik, hasonló gondokkal néz szembe. Nézik a címlapokon a boldog – vagy kevésbé boldog – anyákat, és irigykednek, amikor nők a teresség alatti hányingerükre panaszkodnak vagy arra, hogy nem tudnak aludni az újszülött mellett.

Beszélnünk kell róla, hogy nem csak ők vannak, hanem vagyunk mi is. És miért ne vállalhatnánk, hogy küzdünk érte? Miért kéne nekünk csendben elbújnunk és csak otthon, a párunkkal beszélnünk róla, hogy a fél életünket orvosoknál, vizsgálatokon, kezeléseken töltjük? Miért kéne hallgatnunk róla, hogy a fizetésünk jelentős része rövid időn belül az egészségügyi intézményekbe vándorol?

Miért kéne épp nekünk épp egy ilyen sérülékeny életállapotban szégyellnünk magunk?

Mások büszkén vállalják, hogyan élik meg az anyaságot, hogy néznek ki. Megint mások azt tárják a világ elé, mit esznek, mennyit sportolnak, milyen a szerelmi és a szexuális életük. Mindennek van helye a médiában, sokan beszélnek a szexuális identitásukról, a betegségeikről, fogyatékosságaikról.

Nem vagyok hajlandó hallgatni róla, hogy itt vagyunk mi, nők, akik egyszerre anyák vagyunk és nem anyák. Mi, akiknek a lelkében már megszületett az anyaság, akik álmodunk és gondolunk a gyermekünkkel, akik elképzeltük százszor és ezerszer őt, akik olyan harcokat vívunk meg már a születésükért is, amiket mások elképzelni sem tudnak, és mi, akik sokszor kockáztatunk, s közben kitartóan hiszünk benne, hogy eljön közénk egy kis lélek.

Beszélni kell róla, mert a meddőség végtelenül magányos küzdelem, és ezen a magányon, a lelki megpróbáltatásokon enyhít, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ugyanúgy, ahogy nekem is erőt ad, és inspirál, hogy mennyien pozitívakat írtok, illetve az, hogy egyre többen összegyűltünk a facebookon, másoknak is segít, ha tudják, hogy nincsenek egyedül.

És az, ha ilyenkor tudják, hogy valahol, mélyen mi is édesanyák vagyunk, a lelkünkben. 🙂 Nemrég találkoztam evvel a gyönyörű hagyománnyal: “A gyermek születésnapját nem a születés vagy a fogantatás idejétől, számítják, hanem attól a pillanattól, amikor az anya szívében megszületik a gyerek iránti vágy. Így tartják egy Namíbiában élő népcsoport tagjai. Amikor a nő eldönti, hogy gyereke lesz, kimegy egy fa alá és addig ül ott, amíg meghallja születendő gyermeke lelkének a dalát. Milyen csodálatos rákészülés ez egy lélek érkezésére! Ez a csendből születő kapcsolódás. Egy kinyílás a nem látható világra, a még meg nem született gyermek felé. Ez lesz aztán a gyerek lélekdala, ami aztán elkíséri egész életén keresztül, születésekor ezt éneklik, ha fáj valami, ezt éneklik, ha megházasodik, és halálakor is ezt hallja utoljára. Felemelő, csodálatos hagyomány.” (Forrás)

Mostantól gondolhatunk magunkra úgy, hogy mi is édesanyák vagyunk, akiknek a szívében már megfogant a gyermek, és egyszer majd eljön közénk a kis lélek. 🙂

És igenis beszélünk róla, mikor tudunk, merünk, mert szükség van rá, akármennyire is nem fér ez bele sokak fejébe az ideális világról kialakított képük miatt, akármennyire is sokak szerint szégyellnünk kéne, és elbújnunk vele a hálószobánkba.

Nemrég evvel a két csodálatos képpel találkoztam.

A család egy olyan fotót készített, melyen mindnyájan rajta vannak, azok a gyermekek is, akik nem születhettek meg.

Egy édesanya készítette ezt a képet a gyermekéről, mely a lombikkezelések során elhasznált tűkkel szimbolizálja, mennyit kellett küzdenie azért, hogy ő megszülethessen.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!