{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Otthonunk szíve a gyerekszoba (lesz)

Nem panaszkodhatok, van egy lakásunk, ahol már lassan két éve hajtom nyugovóra minden este a fejem, ez az a hely, ahol férjjel megalapítottuk a közös jövőnk, késő estig filmeztünk, egymás mellé feküdtünk a puha takarók közt a franciaágyba (a többiről pssszt), ahol a konyhában ízletesebbnél ízletesebb csemegéket készítettem.

Szeretem ezt a kis lakást, otthonos, apró, télen meleg, nyáron hűvös, amolyan igazi kezdő-lakás a maga rendetlenségével, a mai napig el nem pakolt nászajándékokkal, a valami csoda folytán nem kiszárított és nem túlöntözött virágokkal. Szép, és kellemes, ahova szívesen hazajár az ember.

Mégse érzem magam itthon.

Valami hiányzik.

Valami hang.

Valami élet.

Hiányzik a szívdobbanás, a gyerekzsivaj, a szétszórt játékok, a levetett ruhahalmok. Az egész olyan steril,  minden ott van, ahova tettem, minden megvár, minden egyforma illatú.

A magány szürke illata lengi körbe a harapnivaló levegőt, várok, egy légy zizeg, a szomszéd néni tévéje hallatszik csak át, a férjem nincs itthon, bekapcsolom a zenét, hogy halljam a hangokat.

Én, aki úgy nőttem fel, hogy reggel testvérekre ébredtem, aki szobám apró réseibe rejtettem a többiek elől a zsebpénzem és a dugicsokoládém, aki ajtókon keresztül kiabáltam, hogy kérlek, ne dörömböljetek, aki minden egyetemi vizsgám előtt hatalmas hisztit rendeztem, hogy hagyjanak tanulni, akiknél minden órában és percben zakatolt a mosó-és a mosogatógép. Most hiányzik.

Nincs gyerekszoba, azt hiszem, egy újszülöttnek nem is kell még, jobban fogja magát érezni velünk, a franciaágyunk mellé tolt kiságyban, olyankor meg, amikor… pssszt, majd megoldjuk. 😀 Egyébként is a szívem szorulna össze, ha elmennék a bezárt ajtaja előtt, ha lomtárnak használnám, vagy felállítanám benne a ruhaszárítót és a vasalót, ha leendő szekrényeibe régi lomokat pakolnék.

Milyen egy álomlakás? Mindegy. Otthon, az a lényeg, otthon pedig számomra attól lesz, ha beleköltözik az élet, apró lelkek gyöngyházport fújnak a levegőjébe, ahogy belépsz, érzed, és megmelengeti a szívedet.

Elmosolyodsz, mikor meglátod a plüssmackót az ágyon, a szárítón vagy levessel félig leöntve a szennyestartó tetején, esetleg azon találod magad, hogy úgy, levesestül az öledben szorongatod vagy barbibabák haját fonod, másik kezeddel pedig kisautót tologatsz.

Eddig nem kértelek meg, de most, kérlek, vedd le a cipőd, tudom, régen mindig azt mondtam, se én, se a férj nem nyaljuk fel a padlót… De tudod, van, aki igen. Adnék papucsot, de a gyerekek megint széthagyták valahol, de jó, hogy végre rájuk foghatom. 😀 Ha én se vagyok rendes, tőlük nem várom el. 😀

Hangosan felszisszensz, ó, b……. És elhallgatsz, nevetünk, majd meglátod, ha nálad is lesznek, óvatosan közlekedj, a színes szőnyegen elbújnak a legók, nézz a lábad elé! Az asztalon félig megrágott alma, bocsáss meg, a konyhába inkább ne nézz be!

< >

Milyen jó itt! Mikor kilépsz, arra gondolsz, talán egyszer te is…

Mi pedig férjjel fáradtan ülünk az asztalnál, egymás kezét fogva mosolygunk, szavak nélkül is értjük egymást, a gyerekszobában betakargatjuk a gyerekeket, már megint lerugdosták magukról, meleg csókot nyomunk a homlokukra, ők pedig csendben pihegnek, nem ébredtek fel.

Ha kíváncsi vagy, a többiek mit gondoltak a témáról, a békára kattintva olvashatod el: 

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on!

Képek: Pixabay.