Megrekedtünk ott, hogy nem tudunk gyereket csinálni – Meddőségi napló

Ezerfelé jártunkban százféle programon vettünk részt, hol itt, hol ott bukkantunk fel, s ha nem is a társaság királya és királynője, de igencsak fontos résztvevők voltunk életvidám kacagásunkkal. Aztán egyszercsak eljött az idő, mikor azt mondtuk, elég, most már gyermeket szeretnénk, már nem érdekelnek annyira az utazások, a mindennapi programok, és nem zavar, ha háttérbe vonulunk a társaságból, most már a család az első.

Nem adtuk fel a korábbi életünk, de a folyamatos csalódások mellett már nem tudtuk többé örömünk lelni benne. Bár a korábbi programjaink közül már nem minden folytatódott, ami megmaradt, továbbra is szorgalmasan eljártunk – mikor a fizikai állapotom engedte -, s közben sokszor csodálkozva néztem, hogy úgy tűnik, valami nagyon megváltozott, mert sokszor csak távolról hallottam a többieket, s bevallom abban a tragédiában, hogy nekünk nem megy, sokszor nevetségesen egyszerűnek tűntek azok a problémák, amikről a többiek beszéltek, hogy összevesztek, hogy minden pasi hülye, hogy hova utazzunk, és milyen színű legyen az esküvői dekor.

Néha úgy hallgattam, mint egy kívülálló egy homályos fal mögül, aztán sokszor elkerekedett szemekkel hallgattam, mikor mások előadták nekem, hogy azért, mert én férjhezmentem, megoldódott minden probléma az életemben, most már nekik segítsek, hogy találjanak párt, s aztán hitetlenkedve hallgatták, mikor azt mondtam, az élet igazán a házasságunknál kezdődött az igazi problémákkal és az igazi örömökkel.

Nevetségessé váltak a mindennapok feladatai, mikor az álmom, egy gyermek nem érkezett meg hozzánk, és röhejesek voltak az ordító főnökök, a dugók, a felújítások, a mindennapok egyszerű és értelmetlen gondjaink, s egykedvűen rándítottam meg a vállamat, engem ez nem érdekel, nem vagyok hajlandó emiatt idegeskedni. Az egész távolivá és érdektelenné vált.

Eljártam ide-oda, beszélgettem evvel-avval, és nem éreztem se örömöt, se érdeklődést olyan dolgokkal kapcsolatban, amik korábban minden gondolatom kitöltötték. Úgy éreztem, hogy mindent a gyermeknek és a gyermekért kell szentelnem, igen, azért sportolok, hogy Ő megszülethessen, azt eszem, amitől egészségesebb leszek Érte, orvoshoz megyek Érte, és végigkutatom a világot, hajtok afelé, hogy mindent tudhassak, és mindent megismerhessek arról, hogyan jöhetne világra.

És megesett, hogy bűntudatom volt egy pohár jó bor után, ha túl sokáig nyúlt az este, ha nem gondoltam rá és vele. Többször úgy éreztem, hogy nem szívesen engedném el, hogy mindig rá gondolhassak, róla álmodozhassak, vele keljek és vele feküdjek. Elemi erővel tiltakoztam azellen, hogy már ne legyen Ő olyan fontos az életemben, mert nem akartam elengedni.

Egy napon kimondtam, ez így nem élet, meg kell találnom újra az örömet, az érdeklődést, és újra odafigyeléssel kéne végezni a mindennapi feladataim, mégis sokszor úgy érzem, már nem tudnak eléggé érdekelni, mert már nem ez az első. A találkozásainkkor feltűnik, hogy lélekben kiöregedtünk a barátaink mellől, az idősebb barátaink pedig elvonulnak szülni, nem szívesen megyek hozzájuk, mert a szívem szakad meg, mikor körbezsongnak mások gyerekei, körbevesz a kacaj, aztán sírás, és én nem ölelgethetem meg őket, nem törölhetem le arcukról a krokodilkönnyeket, és nem adhatok nekik gyógypuszit, ha elestek, hogy utána nevetve szaladjanak tovább.

Sokszor csak ülünk a Férjemmel csendesen, egymás szemében nézzük a reményt, a szeretetet, és ölelkezünk, de közben érezzük, nem jó így, hogy megrekedtünk ott, hogy nem tudunk gyereket csinálni. Ki tudja, meddig fog tartani ez a szakasz az életünkben? Jobb esetben csak hónapokig, rosszabb esetben évekig, és nem lehet addig napról napra avval kelni és feküdni, hogy egymásra pillantunk, és vagy kimondjuk vagy hogy ne fájjon annyira, nem, hogy mennyire szeretnénk, ha végre eljönne közénk.

Ez így nem élet, meg kell találnunk újra az örömöket, közös élményeket gyűjteni, melyekből meríthetünk a szürke és nehéz hétköznapokban, képeket, melyek egy-egy örömteli pillanatra emlékeztetnek, hogy ha egyszer megkérdezi tőlem a gyermekem, hogy mit csináltunk mi régen nélküle, ne az legyen az egyetlen válaszom, hogy rólad álmodoztunk, téged vártunk, és sírtunk, hogy még nem jöttél el közénk.

Néha hátra kéne hagynunk, s csak a pillanatnak élnünk, hogy ne menjenek el mellettünk úgy az évek, hogy mi nem láttunk belőlük semmit, újra kacagva táncolni végig a világot, színházba menni, megvendégelni seregeket, kirándulni, sportolni és önzetlen szerelemmel összebújni a hideg téli estéken, s csak annyit mondani a másiknak, szeretlek.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!

Képek: Pixabay.