Emlékszem, nem is olyan régen még lányos zavaromban sétáltam be minden alkalommal a nőgyógyászati rendelőbe, s reménykedtem, hogy valahogy mégiscsak elkerülhetem a bűvös vetkőzés szót, és kiszaladhatok, hogy megtartsam titokként a férjemnek, hogy mi rejtőzik odalent. Aztán közben eljött az az időszak, mikor már nem érdekelt többé, nem csak rutinná vált, hogy felüljek, beakasszam a lábaim, és idegenek turkáljanak bennem, hanem valami furcsa érdektelenség fogott el evvel kapcsolatban.
Viccesen azt szoktam magamban mondani, nem érdekel, hány öreg pasi néz a lábaim közé, csináljanak nekem gyereket! Gyanús, hogy férj ezt nem annyira értékelné, de a gyerekért ő is elviseli. 😀
A múltkori alvadt véres produkcióm után pedig már kimondhatom, tényleg nem érdekel, megszoktam, és tudom, miért csinálom.
Néha elgondolkodom rajta, vajon ha úgy derül ki minden, hogy nem élek-halok egy gyerekért, vajon mennyihez lenne erőm ezek közül? Az, hogy tudom, Érte küzdöm végig, valami elképesztő erővel tölt el, elindított, hogy gyökeresen életmódot váltsak, lemondjak olyan dolgokról, amiket fontosnak tartottam, pedig értelmetlen stresszforrások voltak, aztán elindultam az orvosok felé.
Bevallom, olyan mélységeken mentünk keresztül, nem csak lelkileg, hanem fizikailag is az elmúlt hónapokban, amiket el se tudtam képzelni, hogy még a nyugdíjkorhatár előtt elszenvedek, hol lomha fáradtság, aztán pörgés, egyik nap még puffadás, másnap hasmenés, szívdobogás, gyengeség, ágynak dőlés, és olyan fájdalmak, amiket korábban nem is ismertem.
Megismertem a reménytelenség érzését, és azt, hogy de, azért is fel kell állni, átéltem azt a csendet, mikor tudjuk mindketten, mire gondol a másik, és mégse mondjuk ki, mert annyira fáj róla beszélni, a csendes, könnyes öleléseket, és azt, amikor férj szed össze, mert magamtól képtelen vagyok felállni a hideg konyhapadlóról.
Megismertem a saját kiismerhetetlen testem, tapintottam méhszájat, kétszer kikúráltam magam itthon – a felteszem, a babavárás miatti stressztől kialakult – hüvelygombából, rutinos vérvételrejáró lettem, s kitapasztaltam, mit kell utána reggelizni, hogy kifelejövet már ne akarjak elájulni, hogy hogyan kell úgy nőgyógyászhoz menni, hogy egy mozdulattal szedhessem le az összes ruhám, megismertem a rendelők rejtelmeit, az eldugott ajtókat, a különböző kezek mozdulatait, és megesett, hogy az orvos feje felett kacsintottam össze az asszisztensnővel, mikor nem találta elég gyorsan az adatokat.
Néha legszívesebben sírnék rajta, és bármikor jelentkeznék egy gyermekért, hogy lecserélhessem mindezt, s közben muszáj megtalálni azt a fanyar humort, ami egy-egy pillanatra megmosolyogtat, mint a fenti nem érdekel, hány öreg pasi néz a lábam közé, csináljanak nekem gyereket, a több gyógyszert szedek, mint az összes élő felmenőm együttvéve (sajnos ez igaz, pedig szerencsére elég sokan vannak). A legújabb, hogy múltkor olvastam, hogy a magyar nők 20%-a egyáltalán nem védekezik, helló, én büszkén vállalom, hogy közéjük tartozom. Tudom, nem vicces, hanem szomorú, néha mégis muszáj nevetni a saját nyomorúságunkon, hogy átlendüljünk a mélypontokon, és tudjunk élni akkor is, mikor férj arra tér haza, hogy fel se tudok állni.
Egy ideje már tudom, hogy a jelenlegi eredményeink alapján valószínűleg még sok megpróbáltatáson kell keresztülmennünk, hogy szülők lehessünk, de érte megéri mindent, reméljük, hogy tényleg vár minket ennek a kemény útnak a végén. Mindenesetre nemrég beszélgettünk róla, mi lesz, ha a legkomolyabb küzdelmek ellenére se megy természetesen, és örömmel töltött el, hogy férj a legnagyobb természetességgel felelte, hogy akkor lombikbébink lesz. Ez megnyugtatott, hogy most, amikor ott lebeg a lehetőség a fejünk felett, biztosított róla, hogy bármeddig eljönne velem.
Aztán ha odaérünk, valahogy ezeket az akadályokat is átlépjük.
És közben elképzelem a kicsit, akit remélem, hamarosan a karunkban tarthatunk, s ringatva lopunk csókot a feje felett, hihetetlen erőt ad, hogy tudom, érte küzdünk, és azért, hogy annak az embernek – akit legalábbis a gyerek születéséig – a legjobban szeretek a világon, megadhassam a legnagyobb ajándékot. Felkelek, megyek, szemrebbenés nélkül tárom szét a lábamat, s kérdezgetek, miközben újra ultrahangoznak, felöltözöm, felkapom a leleteket, becsúsznak a mappába, s én hajamat hátradobva büszkén sétálok a munkába.
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: