Egy kisfiúról álmodtam, épp olyanról, mint az édesapja, ki vidáman szalad köztünk, bozontos barna hajával, kérdéseket tesz fel, és csillog a szemében a tudásvágy, a megismerés ösztönével mászik a szekrényre, a fára, aztán ott ül az asztalnál, kiskanalával csapkodja a sütőtökkrémet. Álmodtam egy kisfiúról, s ízlelgettem a neveket, melyik lenne a legszebb a vezetéknevünkkel, hova rakhatnánk a kiságyát, hova járnánk játszótérre, melyik óvoda és iskola a szimpatikus. Álmodtam egy kisfiúról, csengő nevetése, ragaszkodó ölelése, aztán láttam a szőnyegen, ahogy építi a végtelen legóvárakat, s suhannak közte a kisautók.
És a férjem is álmodott egy kisfiúról, akit megtaníthat szerelni, akivel együtt nyomkodják a számítógépet, hogy tőle tanuljon meg mindent, aki felnéz az apjára, és szeretne olyan lenni. S én álmodtam egy kisfiúról, akit azért szeretek, mert ha ránézek, szemében megcsillan a Férfi mosolya.
Voltunk egy nagy, gyerekes programon, ahol kislányok jöttek hozzám, vontak magukkal, gyere, mutasd meg, fond be a hajam, csináljunk lányos dolgokat, s nekem összeszorult a szívem egy kislányért, akinek reggelente megfésülöm a haját, s néha épp olyan hisztérikusan tiltakozik, mint én régen, akivel elővehetjük a királylányos ruhákat, gyöngyöt fűzhetünk, kézműveskedünk, babázunk. Mikor ez történt, már hónapok óta nem estem teherbe, és összeszorult a szívem, ahogy a lányokkal játszottunk.
És már nem voltam benne olyan biztos, hogy kisfiút szeretnék elsőre, bár korábban mindig fiús anyukának képzeltem magam, most már ugyanannyira vágytam egy lányra. Már nem érdekelt többé a fejemben élő ideális kép, ahol a sok gyerek közül a legnagyobb egy fiú, akinek védelmező keze nyúl a többiek felé. Már nem akartam többet fiút vagy lányt, gyereket akartam, és anyaságot. Ugyanúgy öleltem volna mindnyájukat.
Régen rémisztett, hogy esetleg ikreim legyenek, és el se tudtam képzelni, mit tennék egyszerre két gyermekkel, melyiküket fognám meg, melyiküket vigasztalnám. Most már örülnék neki, ha ajándékba kapnánk még egy kicsit ezután a tortúra után. Végigaggódnám a várandósságom, hogy megfelelően fejlődjenek, és ne érkezzenek túl korán, aztán gyönyörködve nézném a fejlődésüket. 🙂
Azt hiszem, ilyen kép mindnyájunk fejében él arról, hogy milyen gyermeket szeretne, hogy fiú vagy lány legyen, melyik iskolát végezze el, sportoljon vagy tanuljon, s mi legyen belőle. Egyesek gyönyörű szőke kislányra vágynak, mások egy fiúra, aki mérnök lesz, vagy orvost a családba. És mi van, ha nem olyan lesz?
Mikor gyerekvállalásra adtuk a fejünk, tulajdonképpen egy lottószelvényt vettünk, ami szól egy gyermekre vagy többre, aki vagy olyan lesz, amilyennek vártuk vagy másmilyen. Azt hiszem, a szüleim is máshogy képzeltek el engem, sőt, a testvéreim is, de talán én vagyok, aki legkevésbé illettem közéjük, és a leginkább máshogy élek.
Lehet, hogy egyszerre többen érkeznek, vagy nehezen kezelhetőek lesznek, rosszul tanulnak majd, vagy egészen máshogy képzelik el az életük, mint ahogy én tettem. Vajon tudnám-e őket őszintén támogatni, ha az egyikőjük bejelentené, hogy egyházi hivatásra adja a fejét? Vagy az egyetlen? Mert míg más gyereke teszi ezt, addig jó, támogatni való, de vajon tudnék-e őszintén mosolyogni, ha megtudnám, hogy neki más a hivatása, és nem lesznek unokáim? Vajon le tudnék-e mondani róla azért, hogy egy hatalmasabb, szentebb ügyet szolgáljon?
Vagy el tudnám-e fogadni, ha egészen máshogy élne, mint ahogy mi? El tudnék-e fogadni egy meleg gyereket, ha a lányom barátnőt vagy a fiam barátot hozna haza? Vajon tényleg csupán azért szorulna össze a szívem, mert nehezebb sorsa lesz? Vajon el tudnám-e fogadni, ha más módon, de nem a konvenciók szerint élne?
Vagy el tudnék-e fogadni egy beteg gyereket? Tudnám-e mosolyogva viselni, hogy járjunk fejlesztésekre? Kísérgetni egy sérült gyermeket, és az életre szóló feladatot, hogy ő sohase lesz önálló? Vajon tudnék-e mosolyogni, ha a 12. héten közlik velem, hogy genetikai rendellenességgel jön a világra?
Mert nálunk nem kérdés, hogy bármi van, megtartjuk, minden más ütközne a világnézetünkkel. Egyébként is úgy gondolom, ők azért jönnek közénk, hogy megtanítsanak nekünk valami nagyon fontosat az életről, és ki tudja, mi lesz a hivatásuk az életben? De vajon el tudnám-e fogadni, hogy épp az én gyermekem, az egy szem vagy egy a többiek közül érintett?
Vajon tudnám-e szeretni, ha ő születne végtagok nélkül vagy az egész életét egy tolókocsiban kéne leélnie? Tudnám-e szeretni, hogy fehér bottal kísérgetem vagy megtanulni örömmel a jelbeszédet?
Tudnék-e szeretettel gondoskodni róla nem csak 5 és 10, hanem 30 és 40 évesen?
Most természetesen azt mondom, nem örülnék, de persze, és fogalmam nincs, miről beszélek, csak arról, hogy benne van a pakliban, gyereket szeretnénk, aki olyan lesz, amilyet kapunk, minden jóságával, szeretetével, tehetségével és hibájával egy ajándék, egy értékes élet. De vajon, ha velünk történne meg, tudnék úgy örülni, mint egy egészséges gyermeknek?
Nick Vujicic: végtagok nélkül született, millióknak ad reményt. 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: