A világ gyásznapja, több ezer ember halála, fekete zászlók, megemlékezések, emlékek kisiskolás koromból a megrökönyödésről, az ijedtségről, és olyan szavakról, amiket idejétmúltnak gondoltam, mint a háború. Nekem egy kicsit mégis ünnep, mert aznap kaptam vissza 168 nap után a nőiességemet. 🙂
Már előző délután, mikor megjelentek a barnás foltok, felcsillant a szemem, reménykedtem, de még hinni nem merte, hogy végetér ez a rémálom, amiben megfosztottak a női léttől, és kirekesztettek, amiben elvették még a reményt is, hogy kisbabánk lehessen.
Aznap reggel pedig izgalommal kutattam a rég elfeledett tamponok között. Begubóztam, és elkészítettem egy levendulás-citromfüves teát kevéske gyömbérrel az íze miatt, no, meg az immunrendszerem… Tulajdonképpen szerencsém volt, aznap épp csak otthonról kellett dolgoznom, így betakaróztam, és kortyolgattam a forró italt. Éreztem, és élveztem, még azt az enyhe fájdalmat is, ami a visszavonulás ellenére megmaradt, s közben azon gondolkodtam, mennyire igaz, amit Aviva-tanításon hallottunk, hogy ilyenkor három napra vissza kell vonulni, csendben, és egy kicsit magunkra figyelni. Soha nem örültem még így menstruációnak, és soha nem gondoltam, hogy a vörösök érkezése boldoggá tesz majd, miközben gyerekprojekten vagyunk. Számolgattam vissza, hogy mikor kezdhetem a Clostit. 🙂
Délután el kellett mennem bevásárolni, piac, be kellett ugranom a boltba is, sőt, még a drogériát is útba kellett ejtenem, közben annak ellenére, hogy még otthon lenyugtattam a szervezetem a teákkal, rettenetesen fájni kezdett, s hazafelé úton eljött az a pillanat, mikor már nem volt elég leraknom pár percre a málháimat, hanem muszáj volt leülnöm egy padra, és negyed óra múlva is csak fogamat összeszorítva tudtam elindulni.
Otthon újra leültem, ittam a teát, és próbáltam összeszedni az erőmet, hogy elinduljak újra, mert muszáj volt. Aznap természetesen nem biciklivel mentem, és mikor nagy nehezen elvonszoltam magam a villamosig, félve, hogy előbb esek össze a gyengeségtől, leültem, és összehúztam magam. Egy néni állt fölém avval a mérges, elváró tekintettel, hogy adjam át neki a helyem, én pedig tudtam, hogy ha felállnék, azon nyomban ájultan esnék össze, hiába eszem ilyenkor többet, hiába pihentem.
Másnapra fontos programunk volt, egy nagyon jó barátunk ünneplésén kellett megjelenni, én pedig a reggeli előkészítéséért kimentem a konyhába, miután egy órát azon szenvedtem, hogy kimásszak valahogy az ágyból, kitöltöttem a bögrémbe az előző napi teám maradékát, és leraktam a konyhapultra, én pedig leültem a földre, és szenvedtem, aztán sírtam, annyi erőm nem volt, hogy a teámat elérhessem. Még soha nem fájt ennyire. Én lent, a tea fent, és ültem a hideg padlón, és azon gondolkodtam, hogy fogok így bárhová eljutni. A férjem kapart össze, és hozott fájdalomcsillapítót, amit a teával lenyeltem, áttámogatott egy fotelbe, s odahozta nekem a körömlakkom, hogy addig is készülhessek, míg képtelen vagyok felállni.
Aztán ettem, és ittam, hogy múljék a fájdalom, félretéve minden elvárásom, csak valamiből energiát!
Amikor a konyhapadlón ültem, azon zakatolt az agyam, hogy ez nem normális, hogy ennyire kiüt, elvégre mégiscsak a női lét természetes velejárója, amitől nem kéne a halálomon lenni, s rögtön jött a pánik, mi van, ha endometriózis? Magamban ízleltem a nevét annak a betegségnek, amelytől rettegek, amelyet a legjobban elkerülnék, s amely belülről borzongással tölt el, és rettenetesen szomorú történetek emlékével. Közben a nem akarom mellett borzongás fog el a diagnosztizálási módszerétől is, elvégre engem még sose műtöttek, s egyelőre idegen érzés, hogy egyszerűen belévágjanak, és nem akarnám a gyógymódját se. 😛
Féltem tőle, mi van, ha az, és reménykedtem, hogy csupán azért fáj ennyire rettenetesen, mert így jelzi a testem, hogy végre működésbe lépett, és hónapok után újra megindult a vérzésem.
Nem éreztem magam se szépnek, se nőiesnek, és tényleg képtelen lettem volna elindulni egy lórúgásnyi fájdalomcsillapító nélkül, mégis felvettem az elegáns kisruhám, és férjbe karolva, őt támaszként használva indultam el, s ha lehetett, rögtön letettem magam.
Estére kicsit jobban lettem, s egy-két lassú táncra engedtem magam, de közben jólesett, hogy nem kellett nemet mondanom a süteményekre, s így volt miből felállnom. Végre mosolyogni tudtam, és belékarolva újra átélhettem, milyen nőnek lenni a férfi mellett, s szomorú mosollyal gondoltam rá, mennyire szeretném őt boldoggá tenni, mennyire szeretném, hogy épp belőle születhessen olyan, aki igazán hasonlít reá.
Másnap reggel újra görcsös fájdalommal ébredtem, és avval a tudattal, hogy ez már a harmadik nap, most már szeretnék erőt, felkelni, és szeretném, ha nem rándítana össze a női lét imádott, átkozott, vágyott keserve. Ilyenkor, mikor hiába próbálok felállni, nem megy, újra és újra felmerül, hogy nincs-e baj, amire valaki, a csoportunkból csak annyit felelt, “koncentráljunk a kisbabák beköltözésére, elvégre annyi bajunk lehetne, amennyit nem szégyellünk”. (Ha olvasod, aki írtad, nyugodtan mosolyogj egyet magadban! 🙂 )
Mindenesetre aznap este bevettem az első clostit, és evvel új korszak kezdődött. 🙂
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Képek: Pixabay.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: