Ezerszer elesek, és újra felkelek – Meddőségi napló

Újra és újra belekerülök abba az örvénybe, ami visz, és húz le a mélybe, ahol előtörnek belőlem az elfojtott érzéseim, pedig már hányszor átrágtam-átküzdöttem magam, végigsírt éjszakákkal és napokkal, és kimondtam, hogy elfogadtam, hogy boldog leszek így is, és meggyógyulok, amennyire meg lehet. Kimondom, hogy felépülök, és – beszedve minden reggel a gyógyszereket -, de egészséges leszek, és megyek tovább, szülni fogok, édesanya leszek, aztán egy váratlan pillanatban összetörve sírok egy sarokban, és gyenge vagyok. Tulajdonképpen már régóta nem akarok erős lenni, legalábbis nem akarom magam erősebbnek mutatni, hisz be kellett látnom, mennyire gyenge vagyok.

Forrás: Pinterest

De miközben megyek, csendben mantrázom magamban, hogy jó lesz, sikerülni fog.

A Norculutot szedve megannyi csalódás, hiába várakozás, és több, mint 5 hónapnyi menstruációmentesség után már nem tudtam hinni igazán semmiben, vagy tudni tudtam, csak nem mertem kimondani, hogy úgy kell lennie, mert féltem egy új összetöréstől. Féltem, mi lesz, ha így se megy, s míg otthon is mosolyogva feleltem, hogy evvel menni fog, beköltözött a szívembe a kétely. Már láttam magam, ahogy rohanok a rendelő felé szélben lobogó hajammal, és berontok az orvoshoz kiáltva, hogy nekem így se, érti, most már igazán segítsenek!

S mindeközben magamban sem mertem kimondani, hogy nem merek hinni.

Egy délután volt, páran összeültünk barátokkal, nem is tudom, már hogy esett, az egyikőjük tudott a bajaimról, a többiek nem sokat, volt, aki semmit sem. Egy-két pohár bor, semmiség. Legalábbis semmiség lett volna régebben, mikor nem utasítottam vissza még se azért, mert mi van, ha épp most, sem azért, mert így is van elég bajom. Tulajdonképpen az előbbin már régóta túl voltam, hisz belenyugodtam, nem élhetek úgy évekig, hogy bebörtönzöm magam az anyaság hiú reményével.

Szóval elfogadtam a bort, s bár nem volt sok, közben valamiképp mindenkiből előbukott a világfájdalom, s én nem akartam ezt, mégis zokogva ültem, és kiabáltam, hogy “Miért kaptam én ezt? Miért kell átélnem, végigcsinálnom? Miért van az, hogy hiába küzdöttem fel magam tudatosan, a mélybe ránt, és nem tehetek ellene semmit? Miért van, hogy fiatalon, de ügyesen felépítettem egy normális felnőtt életet, és önhibámon kívül meg kell állnom? Miért van az, hogy hiába készültem fel lelkileg, és hagytam magam mögött annyi otthonról hozott rosszat, nincs kinek továbbadnom?”

És kikívánkoztak belőlem azok a kérdések, hogy “miért nem tűnt fel senkinek, hogy baj van, hogy meghíztam, hogy már csak hálni járt belém a lélek? Miért nem vette észre senki aközül a rengeteg ember közül, akivel naponta találkozom, hogy megváltoztam, és eltűnt az örök mosoly az arcomról? És miért nekem kellett felállnom egyedül, mikor gyenge voltam, rettenetesen? És miért nem tudok ellene tenni, hogy körülöttem is minden ötödik ezt élje majd át?”

“Miért van az, hogy szeretek egy embert, és mindennél jobban szeretném boldoggá tenni, de nem tudom neki megadni a legnagyobb kincset, miközben magamhoz láncoltam, hogy mindezt velem együtt kelljen végigszenvedni?”

Zokogtam aznap, és sírtam másnap, aztán egyszercsak valaki megfogta a kezem, és azt mondta nekem, “Cseresznyevirág, hiszen te hiszel, és tudod, hogy nem egyedül küzdesz.” Akkor, és ott, mikor én magam is kételkedtem magamban, a világban, mindenben, aztán napokkal később valahogy kivirágzott a lelkemben, és erőt adott egy új induláshoz, amivel egy ideig bátran és erősen mehetek előre. 🙂

Kép: Pixabay

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!