Kedves sport!
Nem tudom, hogy váltunk idegenné vagy inkább ősellenséggé egymás számára, csak arra emlékszem, hogy már óvodában utáltalak, ügyetlen kislány voltam, és gyenge, kissé duci, akit hozzászoktattak, hogy óvatosan szaladjon, és kapjon a labda után, nehogy összetörje a szemüvegét. Próbáltam táncolni, balettozni, de mozdulataim olyanok voltak, mint egy robotnak.
Iskolában utáltalak, mert fel kellett adnom érted a többi órán megszerzett dicsőséges előnyömet, okos, jó tanuló kislányból hirtelen ügyetlenné és esetlenné váltam. Én voltam az, akit utoljára választottak a csapatjátékokhoz, akinek nem dobták a labdát, vagy ha mégis, azt egy hangos “ne félj tőle” felkiáltással tették. Én voltam az, aki nem tudtam végigfutni a 12 percet, és kettest kaptam harmadikban a kupperre, kitűnő tanulóként. Én voltam, akinek szűk volt a nagy terpeszem, aki nem tudta, hátrabukfencezni, nem mertem fejen állni, és felmentést kaptam kötélmászásból, mivel pánikban törtem ki, mikor a lábam nem érte a talajt. És én voltam az, aki negyedikben már a fiúkkal közös öltözködést is utáltam szégyenkezve takargatott növésnek indult melleim miatt.
Szerettem síelni, de utáltam, mikor futni és ugrálni kellett edzésképp, és pillanatok alatt utolsóvá váltam a sorban. Talán egyedül az úszással volt jó a kapcsolatom, de mindenki utált uszodába vinni a sűrű, bozontos hajam miatt. 😀
Szüleim biztattak a sportolásra, de nem tanították meg a számukra is idegen sport szeretetét, mindig mondták, hogy mozogjunk, és sosem jártak elöl jó példával. Én pedig, ha lehetett, inkább maradtam a könyvek mellett, szépen megkuporodva.
Sosem tanultam meg elkapni a labdát, és mindig félredobtam, a röplabdánál hatalmas hévvel ütöttem ki a pályáról vagy esetlenül a hálónak. És igen, az is én voltam, aki fejbedobtam a tömör fa métaütővel az egyik osztálytársamat, mikor a labda közelebb esett le.
Később találtam olyan sportokat, amik tetszettek, de vagy nem engedtek olyan későn olyan messzire, vagy elhűlve hallgattam az árakat, és meg se mertem kérdezni.
Míg általánosban a fél osztályom versenysportolt, s csak páran tartoztunk azok közé, akik felmentést kértünk, mikor menstruáltunk, pedig még nem is tudtuk, milyen lesz, ha fáj, gimnáziumban előtérbe kerültem, és sikerült kilépnek a kis béna szerepből, de utáltam az izzadást, hogy kócos vagyok, és hogy két használat után büdösek a ruháim. Már szerettem volna fejlődni, de akkor te haragudtál meg rám, majd kaján vigyorral, mikor téged űztelek, ismertem meg a férfit, pedig ilyenkor sose gondoltam magam szexinek.
Rákaptam az aktív kikapcsolódás ízére, és évi egy-két hetet aktívan veled töltöttem, de te meg akartad bosszulni, hogy egyébként jobbára hanyagollak, és fájdalmas sérüléseket okoztál, majd tönkretetted a térdemet. Míg én egyikből lábadoztam, újra messziről kerültelek, s mikor visszatértem, te másikkal sújtottál. Hiába kezdtem veled megbékélni, nem bocsátottad meg, hogy régen gyűlöltelek.
Egyetemi éveim alatt lustaságból, de kerültelek, aztán ha eljött a szabadság ideje, kicsit összerázódtunk, aztán ordítani tudtam volna, ahogy hozzáértek az izomlázaimhoz. 🙂
Tudod, nekem tavasszal bekattant valami, és békejobbot nyújtva feléd, rendszeres vendégnek hívtalak, és könyörögve kértelek, hogy kímélj meg a további kellemetlenségektől, futottam rendszeresen, aztán jött az Aviva-torna, és még kicsit hajlékony is lettem tőle, én az örök kötött izmú, s végül felpattantam a biciklire, és tudod, mit, jól esett, s te még utolsó próbálkozásképp szétszakítottad a farmeremet, ha kérhetlek, máskor inkább hazafelé tegyél ilyet velem!
Mindemellett úgy érzem, megbékéltünk egymással, és a térdfájásom se kínoz már annyira, talán az első, amit együtt teszünk, hogy megerősítjük, s bár kapcsolatunk továbbra is szenvedélyes, hol imádott, hol gyűlölt, tanuljunk meg együtt élni, kérlek, szükségem van rád!
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on!
Képek: Pixabay.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: