Túl egy 60 és egy 58 napos cikluson már azt hittem, nem sok meglepetés érhet ezen a téren. Tulajdonképpen abban az egyben szerencsém volt, hogy a kerületi sztk-ban bár kissé bunkó volt a nőgyógyász, de azonnal a kezembe nyomta a beutalót az endokrinológiára avval, hogy az ilyesmihez ott értenek. És aztán tépkedhettem a virtuális papírcetliket, hogy hány nap van még hátra az időpontomig.
Forrás: Pinterest
Közben megjött az – akkor még nem tudtam, hogy – hosszú ideig utolsó menstruációm, és bőszen elkezdtem hőmérőzni, hogy majd avval addig is látom, van-e ovulációm, no, meg nem gazdagszik meg a mindnyájunk által ismert nagy drogérialánc az általam elpazarolt terhességi teszteken, mert majd világosan látom, mikor szükséges. Álmodj, királylány…
A ciklusom 11. napján mentem el az endokrinológushoz, felvette az adatokat, és én akkor még nem sok hasznos információt tudtam neki mondani, ha jobban belegondolok, azért, mert bár addigra megszólalt a kis vészharang a fejemben, hogy valami nincs rendben, elképesztő erősen élt bennem a tagadás. Nem akartam beteg lenni. Nem akartam észrevenni a hízást, a megritkuló szemöldökömet, a csökkenő étvágyamat, és az egyetlen, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni, az érthetetlen ciklusom volt.
A doki miután konstatálta, hogy még épp a ciklusom első felében vagyunk, – akkor is, ha történetesen egy normális nő normális ciklusáról beszélnénk – viszont fogalmunk nincs, mikor fogok legközelebb menstruálni, úgyhogy írta is ki, mi mindent kell szigorúan másnap reggel megnézni a véremben, következő időpont, amit tud adni, egy hónap múlva. Természetesen elmentem a vérvételre, és vártam.
Közben nem jött meg, a hőgörbém viszont egészen érdekes mintát mutatott, hol kicsit leesett, aztán ugyanott folytatta tovább, de sebaj, nagy az internet, miért ne találtam volna mindig olyan hőgörbét, ami hasonlóan nézett ki, és az illető hármasikreket szült volna a végén.
Egy hónap múlva visszamentem, katasztrofális TSH, szedjem a thyroxint, és egy hónap múlva jöjjek vissza úgy, hogy előtte elmegyek vérvételre, vérvételes lap ki, időpontot megkaptam. Miközben a betegségem elfogadásával kerültem hullámhegyekre, hogy aztán újabb hullámvölgyekbe eshessek, mindig belemagyaráztam valamit a hőgörbémbe, hogy épp miért kéne megjönnie, hiszen, mint a lentebb mellékelt kép is mutatja, szabályosan kéthetente megvolt egy kis leesés, talán a szervezetemnek voltak halálosan gyenge próbálkozásai…
Közben a 60. napon elmentem aviva-oktatásra, és utána otthon lelkesen tornáztam, büszke voltam rá, hogy végre az életben megtanultam, hol helyezkedik el a méhem és a petefészkem, és szerettem érezni, hogy dolgoztatom a női területeket. Nálam még ez is kevésnek bizonyult, megjelentek szúró fájdalmak – valószínű valahol – a petefészkem környékén, éreztem mindenem, de csak nem jött meg.
Nem baj, csináljuk tesztet, aztán megint, megint, megint.
Vissza az orvoshoz, még mindig nem jött meg, még mindig rossz TSH, még több pajzsmirigy gyógyszer, majd megjön, szeptemberben jöjjek vissza, ha addig nem sikerül teherbe esni, ha igen, akkor korábban. Elsőre felfutott a szemöldököm, hogy én olyan sokáig csak várjak, és halasztgassunk, aztán túllendültem rajta, hogy úgyse tudok mit tenni ellene.
Közben kaptam egy hallójárat gyulladást, ami miatt két hétig a falat kapartam a fájdalomtól a belémtáplált lórúgás fájdalomcsillapító ellenére, majd elkezdtem szenvedni az alulműködésem ellenére a túlműködési tünetektől. 😛
Sokáig rendületlenül hittem én is (és az orvosom is) abban, hogy helyre fog állni, meg fog jönni, csak várni kell. Egyre ritkábban csináltam terhességi tesztet, de rendületlenül hőmérőztem, míg a 92. napon elegem nem lett belőle, és jó mélyre eldugtam a hőmérőt. Úgyse lettem okosabb ebből a görbéből:
Ha kíváncsi vagy a hőgörbémre, kattints rá, és ki tudod nagyítani. 🙂
És onnantól csak vártam… Az újabb orvosi időpontomat, a menstruációmat, a teherbeesést, egy kis megváltást a saját életemben. Elkeseredett voltam, és nem éreztem magam nőnek. Reménytelennek tűnt előttem az egész helyzet, kicsit kényszerből is a távollétem alatt abbahagytam az avivát, de az is bennem volt, hogy nem akartam minden egyes alkalommal emlékeztetni magam arra, hogy mi nincs nekem. 🙁
Sírni tudtam volna, mikor a barátnőim panaszkodtak a premenstruációs szindrómájuk miatt, és a fogam közt sziszegtem volna, mikor tampont vagy betétet kértek tőlem kölcsön, hogy vigyétek, én úgyse tudom használni. Megfosztva a nőieség olykor gyűlölt velejárójától egyáltalán nem éreztem magam nőnek, a testem pedig megszenvedte ezt az időszakot, hiába az életmódváltás.
Egy idő után elrejtettem mindent, ami arra emlékeztetett volna, hogy nem menstruálok, és mégis napjában ezerszer hiú reményekkel indultam el a mosdó felé, hátha legalább egy apró cseppel szembetalálom magam, de nem.
Túl voltam már azon az időszakán a fiatal lányoknak, mikor vállrendítéssel örülnék neki, hogy egy gonddal kevesebb, rettenetesen zavart, féltem, hogy miért, és kirekesztettnek éreztem magam.
Gyűlöltem a babavárós fórumokon az olyan kérdéseket, hogy “ha tegnap volt pozitív az ovulációs teszt, akkor ma vagy holnap bújjunk össze?”, mert ezek a problémák mind nevetségesen egyszerűnek tűntek ahhoz képest, hogy lassan fél éve nem menstruálok, és mindig csak várok.
Elvesztettem a maradék időérzékemet is, és minden szétfolyt körülöttem, rendszeresen rácsodálkoztam, hogy korábbi sorstársaim hol tartanak már, aztán ráébredtem, hogy én már ennyi ideje nem.
Egyszer-egyszer valakinek megemlítettem az utolsó dátumot, ami azt hiszem, egy életre beleégett a tudatomba, és ezt többnyire csak leeső állak és kínos csend követték, esetleg egy-egy kósza basszus. A férjem már arról álmodott, hogy menstruálok. És én is. De már ő is ennyire kétségbe volt esve, hogy már nem csak a gyerek hiányzott neki, hanem az is, hogy egy igazi nővel élhessen együtt, aki igen, azt is csinálja, nem baj, ha olyankor pár napig csak ölelgetni lehet hozzámbújni.
Néha csendben elmorzsoltam egy-egy könnycseppet, és már rezzenéstelen arccal mentem el a drogériákban a női intim higiénia részleg mellett, ugyanúgy, mint ahogy már régóta nem kerülgetem a terhességi teszteket, és egy kismama ruhabolt láttán sem török ki zokogásban.
Aztán végre eljött az újabb endokrinológus látogatásom ideje, és végre az orvosom is kimondta, hogy ez így nem mehet tovább. (Arról, hogy mi történt ezen az orvoslátogatáson, a szerdai bejegyzésemben olvashatsz majd. 🙂 ) Szívünkben egy kisebb adventi felkészüléssel várakoztunk férjjel a menstruációmra abban a 10 napban, ami arra kell, hogy a Norculutot végigszedjem, aztán megjöhessen.
Aznap otthon voltam, boldog elégedettségben táncolt a lelkem, miközben a testem elöntötte a vér, kortyolgattam a levendulás-cickafarkteát és befészkeltem magam betakarózva a fotelba. Abban a meggyötört, elesett, gyenge és fájdalomteli állapotomban végre nőnek érezhettem magam.
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: