Ölembe hajtja a fejét, s én a hajában turkálva simogatom, dúdolok, s ő egyszercsak szomorúan megszólal: „Lassan összehozhatnánk már egy kisbabát”, én csak szomorúan, csendesen felelek: „Igen.” Aztán hallom a kérdését százezerszer, hogy vajon mikor fog végre sikerülni, hogy olyan jó lenne ha nekünk is lenne gyerekünk, hogy már az XY-nál és a Z-nél is érkezik a legkisebb, hogy rajtunk kívül mindenkinél jön.
Forrás: Pinterest
És nem tudok neki mit mondani.
Látom a szemében a kételyt és a kétségbeesést, és tudom, hogy mit érez, hogy mennyire fáj, és mennyire nehéz, tudom, hogy ő se tud elmenni az utcán úgy, hogy ne mosolyogjon bele minden babakocsiba, és ő is észreveszi az idegen nők gömbölyödő pocakját.
Tudom, hogy milyen szomorú, hogy még mindig ketten vagyunk, hogy várja és lesi, hogy mikor sikerülhet, hogy számolja az orvosi időpontokat.
Szeretnék neki segíteni, és nem akarom, hogy át kelljen mennie azon a sötétségen, amit magamban már megjártam, és nem szeretném a kétségbeesés legmélyebb bugyraiba taszítani. Látom a szemében a kérdést, a csalódást, és hallom, hogy ha egyedül maradunk, csendesen csak annyit mond: „szeretnék már egy kisbabát”, és ebben az egyetlen rövidke mondatában minden benne van.
Szeretnék neki segíteni, és magamhoz ölelni szeretném őt megkímélni, és szeretném, ha már csak az ő kedvéért is hirtelen, csodálatos módon teherbe esnék, szeretném, ha nem kéne mellettem és értem ezt átélnie. De még én se tudok neki mit mondani, mert éppen azért, amiért ismerem azt, amin most keresztülmegy, tudom, hogy nem lehet segíteni.
Emészt a bűntudat hogy ezt értem kell végigküzdenie, mert neki, már biztos vagyok benne, lehetne gyermeke, de itt állt mellettem, és fogta a kezem a legrosszabb pillanataimban.
Bár ezerszer és egyszer elmondtuk, hogy együtt, hogy szeretjük egymást, tele vagyok rettegéssel, hogy mi lesz ha nem megy, soha, vajon fog tudni engem szeretni gyermek nélkül is? Szeretnék igazi nő lenni a szemében, de ez az igazi nő most egy fiatal, csinos, ügyes anyuka lenne, akinek esténként megsimogathatja a hasát, és apró lábak rúgnak vissza jelezve Apának.
Látom a szemében a kétségbeesést és a bánatot, és nem tudok neki mit felelni, egyszerűen csak rettegek, mert nem tudom, hogyan tovább, és mit tehetnék érte. Mikor én elindultam az orvoshoz, ő úgy fogta a kezem, hogy ne aggódjak, minden rendben, csak várjak, hamarosan megérkezik a kicsink, aztán láttam a szemében a megdöbbenést, mikor kiderült a pajzsmirigybetegségem, és tudtam, hogy még nem érzi át a helyzet tragikumát, és meg kellett várnom, hogy el tudja fogadni, hogy mennyire komoly.
S most látom, hogy ő az kettőnk közül, aki szenved, mikor én már magamban félig-meddig elfogadtam az elfogadhatatlant, hogy egy hosszú és rögös utat kell végigjárnunk, hogy szülők lehessünk, itt van ő, nem érti, hogy miért éppen mi, és nem hallotta senkitől, hogy ennyit vagy még többet kellett volna küzdeniük. Eddig becsukta a fülét, és nem akarta meghallani, mert nem tudta volna feldolgozni, s én, aki hamarabb kaptam meg az ítéletet, minthogy választ találhattam volna rá, igyekeztem megkímélni a borzalomtól.
Most is úgy segítenék neki, és nem tudok mást tenni, mint fogni a kezét, hogy könnyebben el tudja viselni az értem való szenvedést. 😛
Mindketten feszültek vagyunk, főleg mikor elhangzik egy óvatlan ‘Mikor jön a gyerek?’ kérdés.
Forrás: Pinterest
A múltkor anyósom volt, aki nem elég, hogy feltette ezt a bűvös kérdést, és miután az ember az anyósával mégse bunkózik, röviden és velősen egy “majd meglátjuk’-kal feleltem, és ekkor nem folytattuk a beszélgetést. Aztán pár nap múlva egy óvatlan pillanatban ezt találta mondani: “Ugye tudod, hogy ha terhes leszel, az első pillanattól kezdve magzatvédő vitamint kell szedni?” Ebben az egy kérdésben benne volt minden, de legfőképp az, hogy már most is folsavat kéne ennem (ami egyébként a napi menüm része. 😛 ).
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, mert az még önmagában is fura, hogy ennyire hülyének néznek olyanok, akik egyébként ismernek annyira, hogy tudják, hogy általában tájékozódom a körülöttem lévő világról, no, de itt vagyok fiatalon, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy kifutnék az időből, arról pedig pláne nem beszéltem, hogy miért is várja el tőlem, hogy ennyi évvel korábban szüljek nála? Megy egyébként is, döntésképes, felnőtt, okos nő vagyok (legalábbis remélem, hogy ezt az utolsót is használhatom magamra 😀 ). Persze, inkább nekem mondja, mint a fiának, de akkor is. Meg egyébként is, ki akarja a hálószobájában látni anyósát és apósát? 😀
Ez volt az az incidens, mikor egy igencsak agresszív ‘tudom’-ot nyögtem ki, aztán a további konfliktushelyzetek elkerülése végett inkább beszüntettem a beszélgetést, és kerestem magamnak egy fontos feladatot, mert nem feltétlen szeretnék komoly összetűzésbe kerülni a férjem családjával. 😀
Ráadásul így nyár végén épp az előző endokrinológus látogatás előtt voltam, én pedig még mindig nem tudtam róla leszokni, hogy minden orvoslátogatás előtt napokig feszülten várakozzak. 🙁
Mindenesetre ezután volt, hogy azt hiszem, életünk eddigi legnagyobb veszekedése lezajlott a férjem és köztem, nem kell aggódni, nem repültek tányérok, és semmi különösebb incidens nem zajlott le, a szokásos módon végződött, azaz a nyakába borulva bőgtem, hogy mennyire szeretnék neki jó lenni, és mindent megadni, a gyereket is, ő pedig megadóan jegyezte meg, hogy hiába készült rá előre, hogy majd mennyire leordítja a fejem, nekem nem lehet. 😀
Aztán bevallotta, hogy mikor mérgesen készült rá, hogy hogy fog velem kiabálni, még az is eszébe jutott, hogy a gyerekkérdést a szememre hányja, de aztán végiggondolta, hogy – szerinte legalábbis ez nekem sokkal rosszabb lehet. Nem tudom, de ez az egy belémégett.
Forrás: Pinterest
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: