Ez történt velem, mikor nemet mondtam a cukorhegyekre

Imádott, átkozott, káros szenvedély volt, ami a cukorhoz fűzött (pontosabban a fehér cukorhoz, azaz a szacharózhoz). Ijesztő végiggondolni, mennyit fogyaszthattam el belőle korábban, mígnem az életmódváltásom során sikerült kimondani, hogy elég. Íme egy kis biztatásképp a beszámolóm, hogy tudjátok, ha hasonló lépésre szánjátok el magatok, hamarosan mennyire meghálálja a szervezetetek. 🙂

Arról, hogy miért érdemes nemet mondani rá, és mit fogyassz helyette, itt olvashatsz.

Forrás: Pinterest

Miért döntöttem a cukorbevitel csökkentése mellett?

Tavasszal, mikor az életmódváltás mellett döntöttem, meg aztán ott volt az is, hogy muszáj volt egy-két kilótól megszabadulni, világossá vált, hogy valahogy muszáj lesz nemet mondani az édességekre. Tulajdonképpen ezt nagyon sokáig halasztgattam, már elkezdtem mozogni, beiktattam az egészségesebb köreteket, a zsírszegényebb húsokat, de az a bizonyos elhatározás csak nem akart megérkezni. 😛

Abban az időszakban még nem szoktam rá a napi 5 étkezésre, így általában 12-kor, de volt, hogy már fél 12-kor megebédeltem, mert annyira éhes voltam, és onnantól próbáltam kibírni délutánig, szerencsésebb esetben vittem egy almát vagy más gyümölcsöt magammal, és azt megehettem délután, mivel 6-7-ig, de néha 8-ig a munkahelyemen kellett maradnom (általában később is kezdek az átlagnál).

Ha nem volt nálam uzsonna, akkor amikor már rettenetesen éhes voltam, rosszabb esetben elkezdtek szédülni is, muszáj volt valami élelem után nézni, mi sem egyszerűbb, mint bemenni a szomszédos kisboltba, és venni egy túró rudit, egy ivójoghurtot vagy egy péksüteményt. Vagy volt olyan, hogy már előre felkészültem, és vittem magammal egy muffint vagy müzliszeletet délutánra.

Ha pedig mégiscsak kibírtam, no, akkor hazafelé be kellett ugranom bevásárolni, és éreztem, hogy már nem bírom ki a vacsoráig, úgyhogy került a kosárba egy csoki is.

Emellett stresszevő voltam, főleg az egyetemi éveim alatt, mikor sokszor éjszakába nyúlóan kellett tanulnom, de valahogy utána is megmaradt, illetve szívesen kibontottunk férjjel egy-egy tábla csokit esténként. Ezellen az egyetlen hatékony védekezésnek az bizonyult, ha nem tartottunk otthon, ám a családunk és baráti körünk gondoskodott róla, hogy ne kerüljünk ilyen kínos helyzetbe, ezért karácsonyt, húsvétot, születésnapot, névnapot hatalmas édességhegyek követtek.

Aztán ott voltak a vendégségek, és már ki is csúszik a számon, hogy sütemény. Sütöttem, ha hozzánk jöttek, ha mi mentünk, és mások is sütöttek.

Szóval rengeteg cukrot ettünk.

Lementem futni, visszaértem, és addigra már hiányzott, muszáj volt bekapni valamit, aztán rászoktam, hogy futás előtt egyek.

S végül eljött az elhatározás, hogy nem eszem többé ennyi cukrot. Ekkor endokrinológushoz jártam, jobban gyanakodtunk az inzulinrezisztenciára és a pcos-ra, mint a pajzsmirigyemre, ezért rendkívül fontosnak tartottam, hogy változtassak a táplálkozásomon, és tulajdonképpen az is ennek köszönhető, hogy sok elemet az inzulinrezisztenciások diétájából vettem át (még ha nem is követem pontosan).

Cukor STOP – az első két hét:

Talán amiatt, hogy a tudat is bennem volt, hogy most nem eszem, folyamatosan arra gondoltam, de az első pár napban erősnek éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy azért is megcsinálom. Aztán a 3. nap körül kezdtem olyan lenni, mint egy rossz drogos, egész nap más se járt a fejemben, mint a csoki, a kakaóscsiga, a túró rudi, ötezerszer elmagyaráztam magamnak, hogy szédülök nélküle, és muszáj, és közben ötezerszer kimondtam azt is, hogy márpedig nincs erre szükségem.

Forrás: Pinterest

Ha mellettem kinyitottak egy sportszeletet, sóvárgó szemekkel néztem, és próbáltam magamba szívni az illatát, a boltokban úgy keringtem, mint egy holdkóros, aztán 10 perceket álltam a hűtőpult előtt, és néztem a tejszeleteket, aztán a csokikat, a gumicukrot, s mindegy volt, csak édes legyen. De valahogy sikerült megállni.

Energiátlannak és fáradtnak éreztem magam, és muszáj volt valahogy pótolni.

Az édes íz hiányán valahogy segítettek a természetes édesítőszerek. Az első csomag nyírfacukor tulajdonképpen villámsebességgel fogyott el, akárhogy takarékoskodtam vele. Futás előtt ettem egy kis zabpelyhet, hogy bírjam, de még így is rettenetesen hiányzott.

Cukor STOP – a második két hét:

Eddigre elkezdte megszokni a testem a cukor megvonását, és én is elkezdtem ügyesebben adagolni magamnak a lassú felszívódású szénhidrátokat, emiatt elkezdett csökkenni a cukor iránti vágyam, ugyanakkor még mindig meg-megálltam az édességes pultok előtt, sőt, az édes gyümölcsök után is sóvárogtam, rajongásom új tárgya valahogy az akkor még méregdrágán kapható eper lett, úgyhogy többnyire azt is csak néztem, bár egyszer már akkor vettem.

Cukor STOP – a második hónap:

A szervezetem elkezdett hozzászokni, valószínű a vércukorszintem minden addiginál stabilabbá vált, egész nap energikusabb voltam (pedig még a pajzsmirigyem messze nem volt tökéletes), vidámabb.

Ezernyi új ízt fedeztem fel, a savanyú már nem volt többé olyan savanyú, és addig nem édes ételek édesebbé váltak, a nyírfacukorból is kevesebbet ettem. Édes lett a paradicsom, a répa, a rizs, de még egy kicsit az uborka is. Az addig cukrozott ételek helyett sok-sok íz jelent meg, melyek önmagukban csodálatosak és izgalmasak voltak, és mind-mind külön élményt jelentettek.

Tulajdonképpen nem értettem, mi kötött annyira össze a cukorral, és miért kellett eddig mindenbe. A mindennapokból végleg el tudtam hagyni az olyasmit, mint a ketchup, a bolti majonéz, a nesquik kakaópor, és már nem hiányoztak többé.

Egy idő után undor fogott el bizonyos édességek láttán, mert émelyítőnek éreztem az ízük, de sokszor a szaguk is.

Cukor STOP – pár hónap elteltével:

A cukorról való leszokás után egy ideig átestem a ló túlsó oldalára, lelkes voltam, mint minden frissen megtért, húztam a számat, ha megkínáltak egy süteménnyel, és talán még meg is sértettem vele embereket, aztán szépen visszaszoktam rá, hogy tudjak mosolyogva elutasítani, vagy egy-egy aprócskát megkóstolni.

Mikor rokonlátogatóban aludtunk, elfogadtam, hogy nagyszüleink generációjára nem tudom rákényszeríteni már az egészséges étkezést, és visszautasíthatatlanok (bár erről majd egy másik posztban), úgyhogy megkóstoltam, amivel megkínáltak, aztán hazatérve tudtam ott folytatni, ahol abbahagytam.

Valószínű nem csak a hormonok, hanem ez is közrejátszik benne, hogy elkezdtem fogyni, a derekam arányaiban vékonyabb, mint valaha, energikusabb, kiegyensúlyozottabb és vidámabb vagyok. 🙂

Persze, biztos van még hova fejlődni, de a kezdeti nehézségeken túllépve azt kell mondanom, érdemes volt belevágni.