A gyógyszerállítgatás rettenetesen megviselt mind fizikailag, mind lelkileg az, hogy meg kellett tapasztalnom a saját törékenységem. Már kezdtem magam kicsit jobban érezni, azonban rá kellett döbbennem, hogy gyakorlatilag hónapok estek ki úgy az életemből, hogy szinte semmi nem történt velem, nem igazán lesznek emlékeim, és ami van, az se olyan, mint amit házasságunk első évéről szerettem volna megőrizni.
Forrás: Pinterest
És közben vészesen közeledett az, amitől hónapok óta rettegtem, és egy hatalmas viharfelfőként tornyosult a fejem felett, mégpedig egy munkaügyi távollét, hetekig, a férjem nélkül, ráadásul kiszakítva a megszokott, szeretett kis környezetemből. Régóta tudtam, hogy ez el fog jönni, azonban akkor még biztos voltam benne, hogy addigra már vagány kismama leszek, aki még az egyedül utazást is bevállalta.
Aztán tudtam, hogy nem fogok gömbölyödni, és borzasztó érzéssel töltött el, hogy úgy hagyom ott a férjem, az, hogy egyedül leszek, és főképp az, hogy azt a kis reményt is elveszik tőlem, ami eddig megvolt, mert a katasztrofális TSH-mmal is több esélyt éreztem, mint amikor még ágyba bújni sincs lehetőségünk.
Ahogy közeledett a napja egyre inkább azt éreztem, hogy már nem rettegek tőle, hanem kifejezetten várom, ugyanis úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt vergődő kismadár, bezárva a saját félresikerült életemben, ahol nem lehetek anya. Szerettem volna kicsit kiszakadni és elvonulni, hogy ne csak egymás csendes, csalódott arcát láthassuk, hogy érjenek új impulzusok és kihívások.
Kicsit újra fiatal szerelmeseknek érezhettük magunk, az utazás előtti búcsúcsókkal, az éjszakába nyúló telefonálásokkal, a viszontlátás örömével, a hétvégi hazalátogatással, mikor örömmel bújtunk össze, és szeretkeztünk avval a tudattal, hogy egy ideig megint nem láthatjuk egymást.
Ez az időszak szakmailag is kihívást jelentett számomra, ami megintcsak segített kiszakadni, örömmel és érdeklődéssel töltött el, új embereket ismerhettem meg, fejlődhettem. Mindemellett nagyon nehéz volt még erre az időszakra is levetkőznöm az otthon magamba szívott gátlásaimat, szorongtam, és gyomorfájdalmaim voltak, mert nem tudtam úgy étkezni, mint otthon, nem volt hol aviváznom, és kissé elveszett a rendszer az életemből, a frissen megismert kolléganőt pedig 10 perc alatt sikerült diagnosztizálnom a pajzsmirigy túlműködésével, és kiderült, hogy tényleg van neki, de még nem kezelik.
Kollégákkal vacsorák, aztán esti iszogatások, amikbe nem igazán vontam be magam, hosszú beszélgetések, és egy szerelmi háromszög, aminek két tagja nálam sírta ki a bánatát, csendes lelépés, mikor már nem akartam tovább gyertyát tartani.
Aztán hazatérés, férjjel régóta várt ölelés, csók, és irány egy pár napos nyaralás, hurrá, csak úgy ketten, izgalom, és végre újra tudtunk örülni egymásnak. Aktív pihenők vagyunk, megesik, hogy fáradtabban térünk haza a nyaralás után. Várost néztünk, múzeumba jártunk, bicikliztünk, kirándultunk, fürödtünk, úsztunk.
Betértünk rokonokhoz, és már hiányzott, hogy újra otthon lehessünk. Lestem több, mint fél százados szerelmek titkát, akik egymás kezét fogják, és olyan elmondhatatlan szeretettel beszélnek még mindig a másikról. Ugyanakkor akárhányszor járunk körbe körülöttük, sohase szokom meg, hogy jobban gondoskodnak rólam, mint tulajdon szüleim, úgy érzem, kiszalad a talaj a lábam alól, kiszolgáltatott vagyok és tehetetlen. Jó hazatérni. Már hiányzott a piacra járás, hogy otthon, a saját konyhámban főzhessek, és vissza a mindennapok szürke, munkával teli világába.
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: