Hogy jó szülő lehess, fel kell dolgoznod a gyermekkorod traumáit

Szeretném azt az időt, amíg várjuk a kis albérlőnk beköltözését a legjobban kihasználni, de nem arra, hogy bulizhassunk, világot lássunk, hanem arra, hogy a lehető legjobb anya lehessek, akit kaphat, ennek pedig egyik legfőbb alappillére, hogy feldolgozzam saját gyermekkorom traumáit, és ne neki(k) kelljen azokért a dolgokért megbűnhődniük, amiket én gyermekként elszenvedtem.

Forrás: Pinterest

Miért fontos feldolgozni a gyermekkor traumáit?

A fel nem dolgozott traumák minden esetben befolyásolják az életünket, saját gyermekkorunk traumái pedig elsősorban a gyerekünkkel való kapcsolatunkban (és a párkapcsolatunkban ütközhetnek ki. Előfordulhat, hogy ha nem vagyunk tudatosak, ugyanazokba a hibákba fogunk belebotlani, mint saját szüleink.

Megeshet az is, hogy a másik végletbe esünk, amikor annyira kínosan ügyelünk, hogy ne kövessük el szüleink hibáját, hogy a másik végletbe esünk, ugyanis folyamatosan arra figyelünk, hogy hogyan ne csináljuk. Így válhatunk elhanyagolt gyermekből saját csemeténket agyonkényeztető szülőkké, olyan gyerekből, aki folyamatos elvárásokba ütközött, mindent megengedő szülővé. Persze ez sok esetben jobb az előző állapotnál, azonban miért ne törekedhetnénk a tökéletesre?

Meg kell találnunk a lelki egyensúlyt

Bizonyos gyermekkori traumák olyan erőteljesek lehetnek, hogy folyamatos frusztrációt jelenthetnek számunkra. Erre nincs általános recept, hogy melyek tartozhatnak ide, ugyanis mindnyájan különbözőek vagyunk, más-más érzékenységgel, máshogy érinthettek minket az események gyermekként, akkor is más életkorban válhattunk érintetté, és azóta is egyéni utat jártunk be.

Nagyon súlyos traumák lehetnek a gyermekkorban elszenvedett testi, lelki és szexuális erőszak, de előfordulhat, hogy valakit a szülei válása vagy kapcsolata, halála, iskolai terror viseltek meg, ezek felismerésére legtöbb esetben magunk vagyunk képesek.

Abban az esetben, ha ezek feldolgozására egyedül nem vagyunk képesek, ne féljünk külső segítséget kérni!

Amikor a fel nem dolgozott gyermekkori traumák befolyásolják a teherbeesést

A meddőséget különböző lelki tényezők is okozhatják, ilyenek lehetnek a szüléstől és a szülővé válástól való tudat alatti félelmek, a párkapcsolatban való bizalom hiánya. Problémát okozhat, ha kisgyermekként nem tudtunk megfelelően kötődni a szüleinkhez, kiskori traumák, vagy a gyermekkorban elvesztett szeretett személyek.

A szülővé válástól való félelmet is okozhatják gyermekkorunk traumái, ha a szüleinknél nehéznek vagy fájdalmasnak láttuk ezt a szerepet, ha rossz helyzetben ragadtak miattunk.

Forrás: Pinterest

Azt hiszem, van mit fejlődnöm ezen a téren

Elgondolkodtam rajta, melyek lehettek számomra a súlyos gyermekkori traumáim. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, ugyanis nem tettek ki erőszaknak, nem bántalmaztak sem testileg, és főleg nem szexuálisan, de azt hiszem, lelkileg sem. Vagy mégis? Összességében boldog gyerekkorom volt, ha a bejegyzésből másképp tűnne, az azért van, mert most arról írok, mi az, amit fel kell dolgoznom, el kell engednem, a jó dolgoktól pedig nem kell megszabadulnom. 😀

Viszonyom apukámmal

Apukám egyszer vert el, az azonban igen mély emléket hagyott bennem, nem hiszem, hogy segített volna a fegyelmezésemben, hogy jobb kislány lehettem volna tőle, a bizalmamat viszont már ez az egy alkalom is jelentősen csökkentette. Talán nagycsoportos óvodás lehettem, nem tudom, hogy volt előtte, de utána mindent megtettem, hogy ki ne derüljön, ha rossz fát tettem a tűzre, sőt, ha véletlenül elrontottam valamit, azt is kitartó tagadás követte. Emlékszem, kisiskolásként leszakítottam egy szekrény ajtaját, amit lehajlítva asztallá tudtunk átalakítani, a tettes sose lett meg. Jó tanuló voltam, de mikor megkaptam az első egyesem, egy elfelejtett házi feladat miatt, egy hétig tikoltam otthon, aztán rettegve vallottam be, előtte úgy képzeltem, apukám majd az ominózus fakanállal kerget körbe az asztal körül, aztán persze nem lett semmi.

Egyetlen eset volt, mikor apukám elvert, és mégis ilyen mély benyomást keltett bennem. Azóta többször szóbakerült a környezetemben a szabad-e a gyereknek pofont adni. Többször megdöbbenve tapasztaltam, hogy sokak szerint a gyerek szinte verve jó, magam pedig kardoskodok ellene. Ha azt mondják, hogy a férfiak indulatból, és lehet, hogy majd a férjem, indulattal felelem, hogy tőlem kapja vissza. 😀 Meglátjuk, lehet, hogy már most anyatigris született. 😀

A másik, ami azt hiszem, jelentősen befolyásolta apukámmal való viszonyomat, hogy a családban ketten voltunk lányok, és apukámnak a húgöm volt a kedvence, becenevekkel illették egymást, és a mai napig majdnemhogy szerelem mélységű a köztük való szeretet. Én sose értettem, és ezt már gyermekként is furcsának találtam, nem is szerettem volna ennyire a lelkükbe férkőzni, ugyanis én akkor is nagy és független akartam lenni tőlük, és egyáltalán nem bántam, hogy nem én vagyok apukám kis hercegnője. Tulajdonképpen ezt sose gondoltam, hogy bántott volna, azonban biztos vagyok benne, hogy nem kerültünk tőle közelebb egymáshoz.

Gimnazistaként a legmélyebb félelmemet az okozta, mikor pénzt kellett otthonról kérnem, természetesen apukámtól, elvégre ő volt a családi kasszás, mindig mérges volt, és mindig azt mondta, hogy bezzeg én csak akkor megyek hozzá, ha pénzt szeretnék tőle, jól éltünk, és igen jól keresett, ez nem okozott gondot neki. Én pedig úgy éreztem, hogy kt fal közé vagyok zárva, a pénzt muszáj volt megszereznem, mert kellett osztálykirándulásra, osztályszínházra, BKV-bérletre, szalagavatós ruhára, szalagavatóra. Szinte kizárólag olyan dolgokra kellett, amikre úgymond muszáj volt, vagy ha nem, az osztálytársaim és tanáraim előtt kerültem volna kellemetlen helyzetbe. Nem ittam, nem vásároltam ruhákat, és a kimaradozásaimkor eleinte barátnőkkel ültem parkban, aztán pedig pasiztam. J

A mi családunkban nem volt zsebpénz, egyáltalán, soha, a szabadon felhasznált pénzem elfelejtett visszajárókból volt összekuporgatva, aztán diákmunkából szereztem, és kész felüdülés volt az első egyetemi szociális támogatásom és ösztöndíjam. A fontos dolgokat korábban is mindig megkaptam, amikor be mertem vallani, de ez a szabadság hiányzott. Emlékszem, mikor az első nagyobb összeg megérkezett a számlámra, azt se tudtam, mihez kezdjek vele, a felét pár nap alatt elvertem, aztán jött a kuporgatás, persze szép lassan megtanultam kezelni, legalábbis nagyjából, de kissé későn kezdtem el.

Viszonyom anyukámmal

Az egyetlen visszatérő kisgyermekkori rémálmom anyukámhoz kapcsolódik, bár felnőttként szinte nevetséges, akkor azonban mégis tragédiaként éltem meg. Emlékszem, egy erdőben kirándultunk, anyukám meglátott egy szederbokrot, és elindult felé, hogy szed nekünk szedret, aztán egyszercsak belelépett egy verembe, sikított, és eltűnt benne, aztán futottunk felé, de ő nem volt többé.

Ki tudja, talán előre megéreztem, hogy anyukám később súlyos depresszióval fog küzdeni? Vagy azt, hogy apukám verbálisan nagyon sokszor bántalmazza majd? És egyáltalán melyik volt előbb, és melyik a másik következménye?

Anyukámat kisgyerekként jónak és kedvesnek láttam, szeretett minket, játszott velünk, tulajdonképpen jó anyánk volt, ugyanakkor mindig azt éreztem, hogy nem tudott kiteljesedni nőként, és ez nem is frusztrálta különösebben, nem foglalkozott nőies és felnőttes dolgokkal, nem nagyon nézett ki a világba, bezárkózott, és ahogy nőttünk, nem tudott velünk lépést tartani, ezért egyre kevésbé tudtunk vele beszélgetni.

Forrás: Pinterest

Nem tudom megbocsátani a szüleimnek, hogy tönkreteszik egymást

Apukám folyamatosan dolgozott, a kisgyerekkorunkban nem nagyon vett részt, keveset láttuk, akkor is csak késő este, amolyan gyűjtőszenvedéllyel dolgozott, aztán mondta, hogy feláldozta értünk magát, anyukám otthon volt velünk nagyon sokáig, és sose mondta, hogy feláldozta volna értünk az életét, az évek alatt egymástól mégis elhidegültek. Úgy éreztem, az, hogy velünk kellett foglalkozniuk, legtöbbször inkább indok lett, hogy miért nincs idejük és energiájuk egymásra, aztán zárt ajtókat találtak a másik felé. Ekkor már nagyok voltunk.

Úgy gondolom, hogy a legtöbb gyerekkori traumámat sikerült nagyjából feldolgoznom, és egy normális viszonyt kialakítanom magamban a régi történetekkel, avval az eggyel viszont, hogy nem szeretik egymást, de mégis egymás mellett maradnak valami végtelen veszekedéssel, kétségbeesésekkel és hosszú egymással nem beszélős, csendben utálkozós periódusokkal telitűzdelt időszakokkal, nem tudok megbarátkozni. Nem tudom elfogadni, hogy manapság ha beszélek velük, sose tudhatom, hogy épp mosolyogva vagy gyűlölettel teli panasszal fognak beszámolni az életükről.

Szorongással tölt el, ha nem tudom, mi van velük, de az is, ha fel kell őket hívnom, mert tudom, hogy szinte ellenük elfogadott bűnként fogják fel, hogy szeretetben és boldogságban élünk egymással a férjemmel, hogy bár nem tudják, hogy gyereket szeretnénk, mintegy megérezve, hogy ez a gyenge pont, ha mérgesek ránk, kedves kérdésekkel kínoznak.

Szeretem őket, de nem tudok megbékélni evvel a helyzettel, hogy mintha direkt szeretnék egymást tönkretenni, és hiába próbáltunk nekik milliószor és millióféleképpen segíteni nekik.

Hogyan dolgozzuk fel a gyerekkori traumákat?

• A traumáink feldolgozásához sokszor már az is elég, ha tudunk róla beszélni, barátokkal, családtagokkal, és főképp házastársunkkal.
• Írj blogot, naplót, posztot (akár ide 😉 ), így mintegy önterápiaként ki tudod írni magadból a fájdalmat.
• Egy biztonságos, kiegyensúlyozott, stresszmentes közeg mindenképp nagy segítség.
• Ha nagyobb traumák értek, mint amivel egyedül meg tudsz birkózni, világnézettől és vérmérséklettől függően kiválaszthatod a megfelelő szakembert, aki segíthet neked!

Forrás: Pinterest

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on! Ha szívesen beszélgetnél sorstársakkal, gyere a Facebook-közösségünkbe!