Bevallom őszintén, magam se szeretem, ha megkérdezik tőlem, hogy “mikor jön már a gyerek”, és ilyenkor igyekszem mindenféle frappáns (vagy legalábbis annak gondolt) válasszal elütni, és inkább a kérdezőt zavarba hozni. És nem szeretnék se apámmal, se apósommal a menstruációs problémáimról beszélni, vagy adott esetben a spermaszámokról, nyákról és hasonlókról. Olyan közegben nőttem fel, ahol gyakorlatilag tabuként kezeltük a szexualitást, és bár én már kiléptem ebből, a szüleimmel mégse szívesen beszélgetek róla.
Sokszor arra gondolok, mennyivel egyszerűbb lenne úgy válaszolni, ha nem is akarnánk gyereket, de nem szeretnék erről hazudni se, egyrészt mert nem visz rá a lélek, másrészt képtelen lennék, harmadrészt egy kissé babonásan arra gondolok, hogy nem akarom bevonzani a még hosszabb várakozást. De ami a legjobban zavarna, ha később valamiért azt hallaná vissza a várva várt gyermekünk, hogy nem is akarták, biztosan csak becsúszott.
Forrás: Pinterest
Manapság divatos kizárni őket, nincs joguk hozzá, ne szóljanak bele, a mi életünk, felnőttünk, hadd döntsünk egyedül, hagyjanak békén. Ha babázni akarnak, szüljenek maguknak, majd szülök, ha én akarok.
Ugyanakkor egy ideje egyre többet gondolkodok azon is, hogy vajon ők hogy láthatják ezt az egészet. Mit gondolhatnak, és érezhetnek az elutasításokkor, ha mondják nekik, hogy nem szeretnének gyereket, és főképp hagyják élni a saját életük.
Anyukám 21 éves volt, mikor az első gyerekével terhes lett, mikor annyi idős volt, mint én, már a másodikat várta, nagymamám épp hasonló korú, a férfiak egy-két évvel idősebbek, generációk óta. A férjem egyik nagymamája 16 évesen már férjnél volt, és gyereket várt, a többiek később szültek, ők nem is nagyon mondogatják, egyedül a másik nagymamájától hallottam, ő már idős, szeretné megélni a dédunokái születését, ő se lett korán se anyuka, a háború összedöntötte az egész életét, se nagymama.
Forrás: Pinterest
Szüleim viszont joggal gondolhatták, hogy az 50. születésnapjukra már nagyszülők lesznek, apukám már betöltötte, anyukám közeledik hozzá, unoka pedig egyedül nálunk van kilátásban. Úgy élték le az életüket, egy olyan világban, ahol az volt az élet rendje, hogy a fiatalok megházasodtak, és gyerekeket szültek. Most pedig sokan csak néznek, hogy mi lett. Úgy tervezték az életük, hogy ennyi idősen már az unokák mellett szeretnének segíteni, csak az unokák hiányoznak hozzá, akikkel kerek lenne az életük.
Sokszor hallom azt is, hogy miért nem szültek maguknak többet, ha annyira akartak? És mi van, ha nagyon szerettek volna második vagy harmadik gyereket, de egyszerűen nem jött? Régen még nem voltak ennyire fejlettek a meddőségi kezelések…
Persze, ne mondják meg a felnőtt gyerekeiknek, hogy szüljenek-e, de azon egy cseppet elgondolkodhatunk, hogy ők mit éreznek, mikor kizárjuk őket, összedöntjük a kerek, egész világukat, és tudomásukra jut, hogy nem vagy csak nagyon sokára lehetnek nagyszülők. Nekik is trauma lehet.
Úgy gondolom, érdemes lenne mindkét félnek több empátiával fordulni a másik felé, megpróbálni megérteni a nézőpontját, a motivációit. 🙂
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon vagy a Google+-on!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: